Fairy Tales: Three Heroes – Játékteszt

A történetet nagyjából egy mondattal el lehetne intézni, a három jó barát (Alesha, Dobrynya, Ilya) földjét betolakodók, banditák árasztották el, felforgatva mindent, amihez csak hozzájutottak. A három egyszeri parasztembernek (egyébként hősök, de ez nem látszik rajtuk), akik jószerivel csak földet műveltek, és élték kedves mindennapjaikat, ez a megszállás elkezdi szúrni a szemét, főleg amikor már saját birtokukra is behatolnak a minden lében kanál banditák. Nem is haboznak tovább, felkerekednek, és bízva abban, hogy megtalálják társaikat, elkezdik megtisztítani a környéket a rosszarcú emberektől. A történet további részein is folyamatos célként lobog előttünk a banditák eltakarítása, természetesen itt-ott kisebb fűszerezésekkel, újabb elemek belefűzésével, a játék szerethetőségét viszont nem ez a kerek egész, hanem a humor fogja megdobni. Vannak olyan poénok az alkotásban, amelyeket a legkisebb angoltudással is meg lehet érteni, viszont akadnak olyanok is, amelyekhez nem csak a nyelv, hanem egyes szláv kultúrák ismerete is szükséges, ugyanis megjelennek motívumok, népmesei elemek, amelyek elengedhetetlen kellékei ahhoz, hogy néhány poénnak szánt szituációt megértsünk.

Nyilván nem ilyenekkel, és ehhez hasonlókkal tömték tele a fejlesztők a játékot, törekedtek a közérthetőségre, és nem féltek klisékkel sem telepakolni a történetet, hogy szélesebb körben is el lehessen adni a készterméket. (Példa: A három hősnek ki kellene csalogatnia egy banditavezért egy házból, ők megkérdezik: Van-e itthon valaki? A válasz: Nem, senki sincs itthon. – Megmosolyogtató, de semmi több.) Mindazonáltal nem mehetünk el szó nélkül amellett a tényező mellett sem, hogy – egy kissé eltérve az elkezdett gondolatmenettől- a Fairy Tales: Three Heroes kezdetben nagyon hasonlított egy szintén nem olyan régen debütált alkotáshoz, amelyet Trine néven ismerhetünk.

Mindkét játék végigjátszása után így, az elején szögezzük le, hogy a végeredményt szemlélve nem sok közös pontja van a két alkotásnak. A Trine például egy klasszikus fantáziavilágot tárt elénk, ahol a képzelet határait jócskán túlléptük, míg a Fairy Tales megmarad egy egyszerű középkori valóságnál, javarészt hihető dolgokkal. A sztori is teljesen másképpen bontakozik ki, és hiába a három karakter, azok is teljesen más stílusúak, más képességekkel rendelkeznek, egyedül talán a Trine-ban megismert íjászt és lovagot lehetne összehasonlítani a Fairy Tales szereplői közül kettővel (Alesha és Ilya), de ez is olyannyira erőltetett hasonlat, hogy talán ne is nagyon merüljünk bele mélyebben. A két alkotás kinézete és játékmenete is merőben különbözik egymástól, hiszen míg a Trine egy oldalnézetes platformer volt, telis-tele kisebb fejtörőkkel, addig cikkünk tárgya egy háromdimenziós akciójáték, érdekes körítéssel. A két alkotás tehát kezdetben hiába hasonlított kísértetiesen egymásra, a végeredmény kettő, teljesen különböző játék lett, amelynek csak és kizárólag örülhetünk.

A kis kitérő után viszont térjünk rá valóban a Fairy Tales: Three Heroes-ra, amely stílusát tekintve egy hátsó nézetes akciójáték, egy érdekes, valóságon alapuló fantáziavilágban, nem kevés szerepjátékos elemmel fűszerezve, kisebb szabadon bejárható területekkel. Az alkotásban, mint már fentebb elhangzott, három karaktert irányíthatunk, amelyeket kötelező jelleggel most bemutatnánk nektek. A sorban az első Alesha, aki az íjász szerepét tölti be a bandában, ő az ész és a fürgeség megtestesítője is, nem úgy, mint Dobrynya, aki lomha is, és olyan sötét, mint az éjszaka. Nem csak beszólásain, hanem ügyetlen mozdulatain is sokat fogunk vigadni, ő a harci botok nagymestere, jártasságánál pedig talán csak termete nagyobb. A csipetcsapat harmadik tagja Ilya, az igazi barbár, aki a legtohonyább és legnagyobb darab lesz. Fürgeségét egy reumás csigáéhoz lehetne hasonlítani, sütnivalója viszont több van neki, mint előbb jellemzett barátjának. Ő lesz a csapat kidobó embere, aki páratlanul bánik a kardokkal és a pajzsokkal. A három karakter között tehát, mint látható, szoros ellentét feszül, azonban a közhellyel élve, az ellentétek bizony vonzzák, illetve kiegészítik egymást. Ezt kell kihasználnunk nekünk is az alkotás pályáin, bár azt azért meg kell hagyni, hogy a karakterek közti váltogatás sokkal inkább a színesítés része, csak nagy ritkán vagyunk rákényszerítve arra, hogy kizárólag az egyikkel, vagy a másikkal oldjunk meg egy pályarészt.

Olyan összetett fejtörőkre, mint amilyenek a Trine-ban helyet kaptak, nem kell számítanunk, sőt szinte semmi ilyesmivel nem fogunk találkozni a játékban, karaktereinket azonban itt is képesek vagyunk fejleszteni, hiszen egy nagy adag szerepjátékos elem került a Fairy Tales-be. Mivel az akció egy kulcsfogalom a játékban, lévén folyamatosan csak megyünk előre, és ütünk, vágunk minden banditát, nyilvánvaló, hogy az úgynevezett fejlődési fánkon csak és kizárólag újabb ütéseket, vágásokat, rúgásokat tanulhatunk meg. Íjászunk például képes lesz célzott lövéseket leadni (alapból nincs célzás a játékban, ami elég idegesítő), később több nyílvesszőt megröptetni, de Dobrynya például a harci botjához kapcsolatosan fejlődhet különböző irányokba, így képes lesz hatalmasakat ugrani a botjával, vagy becsúszni az ellenfélnek, amitől azok szépen földre kerülnek, és könnyű prédává válnak. A két karakternél elég jópofa képességeket tanulhatunk meg, amelyeket egyenként is továbbfejleszthetünk (tehát ugyanabban többszörösen jók lehetünk), egyedül talán Ilya esetében lehet azt érezni, hogy az illetékesek kifogytak az ötletekből, ugyanis újabb képességei szinte feleslegesek, egyedül talán a bénító ütés hasznos, amellyel el lehet kábítani az ellenfeleket, de a többi sajnos mondhatni, hiábavaló. Fejlődéshez természetesen gyűjtenünk is kell majd tapasztalati pontokat, amelyeket küldetések teljesítésével, valamint sok-sok verekedéssel kapunk, de ha már birtokunkban vannak a spéci képességek sem lesz nyaralás a játékban, mivel az életerőnket jelző mérő mellett találhatunk egy másik szerkezetet is, amely mi mást is mutatna, mint azt, hogy még mennyi ideig használhatunk valamennyit képességeinkből. Utóbbi automatikusan töltődik, tehát nem kell hozzá gyűjtögetnünk különböző italokat, ellenben a játékban rengeteg apróságot össze lehet szedni, kezdve a fenyőtoboztól a bolondgombáig, amelyek mind-mind felhasználhatók valamire (legtöbbször életerő növelésre), de fegyvereinket is elhullott ellenfelektől szedhetjük fel, kivéve, amikor nem. Akad ugyanis olyan küldetés, amit teljesítve egy exkluzív, mindennél erősebb ütő-vágó alkalmatossággal gazdagodunk.

A játék egyébiránt komoly határok közé van szorítva. A fejlődés mellett ugyanis maga a játéktér egy-egy sziget tulajdonképpen, azaz folyamatosan újabb és újabb területekre érünk, ahol teljesítenünk kell a kitűzött célokat. Van egy frappáns és jól használható kistérképünk is, ahol láthatóan fel van tüntetve merre és mit kell tennünk, majd nincs más dolgunk, csak körbeszaladgálni a területen, elvégezni mindent, és továbbállni. A fő küldetéseket általában mindig valami falusi elöljáró, vagy nagyobb emberke adja, de akadnak mellékküldetések is, amelyeket már legtöbbször nekünk kell felkutatni. Míg előbbiek szinte kivétel nélkül a banditákhoz kötődnek, addig utóbbiak között találkozunk vicces darabokkal, így például lehetőségünk lesz disznókat befogdosni, vagy éppen nyulakra vadászni. Ha egy területen már úgy érezzük nincs más dolgunk, akkor elindulhatunk a következőre, ilyenkor a program mindig készít nekünk egy összegzést, azaz mely karakterrel mit és mennyi mindent tettünk, valamint mit sikerült kihagynunk a nagy rohanásban.

Mivel alapjaiban egy akciójátékról beszélünk, fontos lett volna a harc jó kivitelezése, ez azonban nem történt meg teljes mértékben. Célzó rendszerünk nincs, így általában vaktában támadunk, majd ha sikerül eltalálnunk valakit, akkor azt addig kell ütnünk, amíg jobb létre nem szenderül. Ez így leírva nem hangzik rosszul, de a gyakorlatban nem mindig működik, hiszen ha a tohonya Ilya oldalán belekötünk egy fürge íjászba, az pedig elszalad előlünk, akkor kénytelenek leszünk egy másik karakterre váltani a harc közben, mert Ilya már csak rá fókuszál, tehát nem képes még elszaladni sem a lövései elől. Apró, de idegesítő negatívum, a megszokott harc talán jobban állt volna a játéknak, ez a harcrendszer pedig csak annyiból jó, hogy folyamatosan látjuk ellenfelünk életerejét. (Igaz, egy kis leleményességgel ezt is meg lehetett volna oldani másképpen.) Ellenfeleink egyébiránt elég butácskák, intelligenciájuk szinte egyáltalán nincs, támadnak, ütnek, vernek minket, ha sikerül nekik, de sem taktikázni, sem elszaladni nem fognak, ha esetleg leharcolnánk az életerejüket, tehát ez nagyjából azt jelenti, hogy kihívásunk nem lesz a Fairy Tales világában, ezt pedig csak tovább fokozza, hogy az elhalálozásunkra sincsen túl sok esély.

Azonban kissé feledtetni tudja a fenti hiányosságokat a csodálatos világ, valamint a játék grafikai kinézete, amely enyhén szólva American McGee agymenéseire emlékeztetheti a játékosokat, nekem többször is a Bad Day L.A. ugrott be róla, csak éppen nem modern, hanem középkori köntösben. A kinézet tehát olyan, mint egy elrontott interaktív rajzfilm, erős kontúrokkal kiemelt tárgyakkal és objektumokkal, túlszínezett világgal, de ez egyáltalán nem negatívum, hanem egyenesen pozitívum, hiszen ritkán találkozunk ilyen megoldásokkal, és mivel a végeredmény jól sült el, csak jó véleménnyel lehetünk róla. Realizmust, tökéletes karakter animációkat, és valósághű ábrázolást nyilván nem itt kell keresnünk, a Fairy Tales: Three Heroes ugyanis nem erről szól, semmilyen szempontból sem, és nyilván a programozók is direkt választották ezt a mesés ábrázolást játékukhoz. A kinézet szépsége azonban egy kissé összeomlik egyes szinkronhangok hallatán. A hangok ugyanis elég nagy gyengepontjai a játéknak, azaz sem az oroszos angolsággal elkövetett szinkronhangok, sem a zenék nem hozzák azt a szintet, amit maga a játék, a muzsikák például egy ideig hallgathatóak, de rövidségük és folyamatos ismétlődésük könnyen elindíthat bárkit a hangbeállítások irányába, a szinkrongangok miatt pedig általában az átvezető kisfilmekben sem gyönyörködhetünk, mert sokszor bántják az ember hallójáratait.

Mindezek ellenére is, a Fairy Tales-szel az a (jó értelemben vett) baj, hogy nagyon könnyen megszerethető. Ha pedig túlságosan beleszeretünk, akaratlanul is elnézzük néhány hibáját. A végső pontszám természetesen nem így lett kiosztva, de aki meg fogja szeretni a játékot, mesés jellege és gyermeki bája miatt, az tartalmas kikapcsolódásra találhat, hiszen kellően elnyújtott és rugalmas játékmenettel, valamint szemnek nyugtató látvánnyal ajándékozott meg minket az alkotás. Mindenképpen szeretnénk egy következő részt!