Harry Potter és a félvér herceg – Filmkritika

Alig egy óra múlva a hazai mozik is vetíteni kezdik a világ más pontjain már egy hete vászonra került vadonatúj Harry Pottert, amire közel két teljes esztendőt kellett várnia a kiéhezett rajongóknak. Vajon megérte a hosszas vegetálás?

Valószínűleg azon kevesek sorát gyarapítom, akiket J.K.Rowling világrengető regénysorozata egyetlen percig se hozott lázba, éppen ezért nem is vettem a fáradtságot, hogy a kezembe vegyem az ifjú varázslótanonc bármelyik epizódját is, ami minden bizonnyal orbitális nagy tévedés részemről – a rajongók biztos így vélik -, de így legalább teljesen elfogulatlanul és elvárások nélkül ülhettem le az angolok imádott meséjének filmadaptációi elé, melyek bájos, szerethető karaktereikkel, az innen-onnan kölcsönvett történetbe ágyazott elemeivel viszonylag kellemes kikapcsolódást nyújtottak. Még azok számára is, akik az előzményeket vagy az alapszituációt nem ismerték a könyvekből, így összességében elmondható, hogy az eddig megjelent öt rész okozta élmény ugyan nem sokkolt, de kellemes emlékként őrzöm őket. Éppen ezért, ha kitörő lelkesedéssel nem is, de azért némileg izgatottan vártam, hogy a sorozat szempontjából igencsak sorsfordító részhez érkező regény újabb, szám szerint hatodik adaptációja mégis mire lesz képes szélesvásznon. És amíg a hazai rajongók alig fél óra múlva ellepik a mozik kényelmes foteleit, addig jó magam megpróbálja összefoglalni, hogy a sajtóvetítés majdnem 160 perce alatt mégis miféle élményt sikerült magamba szippantani.

Roxfort körül egyre szaporodnak az árnyak. Pedig a hatodik osztályba lépő Harry Potter és barátai számára a Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola mindennapjai is bőven elég izgalmat jelentenek nekik: Harry különleges titkokat hordozó bájital tankönyve, Ron barátnője és Hermione szerelme is épp elég titokzatos és ijesztő. De Harrynek egyre több oka van a félelemre. A halálfalók már mindenütt ott vannak, a dementortámadások szaporodnak, és az iskola fölött megjelenik a Sötét Jegy. Dumbledore abban reménykedik, hogy védence megerősödhet, ha jobban megismeri a múltját. De van veszély, amelyre ő sem készülhet fel.

És talán a történet rövid bemutatása elegendő, ha ebben a pár sorban ki is merül, hiszen – talán joggal -feltételezem, minden kedves olvasó ismeri azt, legalábbis foszlányok formájában garantáltan eljutott a tudatáig pár fontosabb elem a történetből. És ugyan ebbe nagyon belekötni nem lehet, az új rendező, David Yates személye mégsem volt 100%-os garancia, hogy a hatodik epizód történetmesélése olyanra sikerül, amire a rajongók és nem rajongók is számítanak. Yates azonban meglepő módon felnőtt a feladathoz és az előző résszel ellentétben neki sikerült úgy bemutatni a varázslótanoncok komor, szerelemmel itatott történetét, hogy az nem afféle kivonatként pereg le előttünk, hanem ügyesen ragadja meg Rowling regényének főbb mozzanatait, azokat pedig még ügyesebben tálalja a néző számára, így gyakorlatilag mindkét oldal – rajongók és nem rajongók – elégedetten távozhat a moziból, hiszen bármi igazán fontos sem hiányzik a cselekményből. 

Azonban az egyre borúsabb cselekményt, ifjú varázslófiókánk jellemfejlődését és úgy az alapvetően sötét tónusba hajló történetmesélést mégse sikerült megfelelően megragadnia Yates-nek, ami ismerve színészei képességeit, főként a fiatalabb generációra jellemző tehetségtelenséget, talán nem is meglepő. Hiszen a Harry Potter és a félvér herceg pont az a rész, mely a Voldemorttal való összecsapás utolsó előtti szálaként csatlakozik a történethez, mégse érzi a néző, egyetlen percig se, hogy itt bármiféle feszült alapszituáció kellős közepébe csöppene, ráadásul Harry szerepében hat rész óta bohóckodó Daniel Radcliffe kezdeti csetléseit botlásait tapasztalatlansága miatt még elnézte a néző, de ha egy karakterre olyasafajta lelki vívódást sújtó terhek nehezednek, mint főhősünkre, akkor bizony valami olyasmire számítunk, amit egy évvel ezelőtt A sötét lovagban Christian Bale alakításában megcsodálhattunk és ami miatt Bale napjaink egyik legelismertebb és legkeresettebb férfi színésze lett – többek között. A szerelmi szálak erőltetése ugyan érthető, hiszen fontos pillérét képzik a cselekménynek, mint magát a sorozatot teljesen kívülállóként moziba ülő szemlélő mégis azt várnám, hogy ez a szerelmi huzavona ne süllyedjen le egy romantikus, tini vígjáték szintjére, hiszen a Harry Potter nem ezt a szintet, illetve stílust képviseli. Mindez teljesen érdektelennek hat, a néző nem erre kíváncsi, főleg abban a dózisban, amennyiben a közel 160 perc alatt mindezt az arcunkba kapjuk.

Mindezek ellenére a rendező egy viszonylag egységes, koherens erővel bíró mozit hozott össze, melyben ha döcögve is, de működik a varázs, amihez azért sokat tesz hozzá a nagyon szépen, utolsó részletig kidolgozott látvány. Így még a mindenki számára ismert drámai végkifejlett is érdekesnek hat, bár a korai magömléses romantika erőltetése semmiképp se tesz jót a filmnek.

Értékelés: 7/10