Trine – Játékteszt

A Frozenbyte név alatt futó finn fejlesztőcsapatot leginkább a 2005-ben debütált külső nézetes lövöldéjükről, a Shadowgrounds-ról, s annak 2007-es folytatásáról ismerhetitek. Az említett játékok legnagyobb érdeme, hogy a már klasszikusnak számító stílust töltötték meg újra élettel, illetve hozták azt olyan formába – a gyönyörű grafikával és az impozáns fizikai modellezéssel –, hogy a mai játékosoknak sem lehetett rá egy rossz szavuk sem. A gárda friss alkotásáról is ugyanez mondható el, ugyanis a nemrégiben PC-re és PlayStation Networkre megjelent Trine a 2D-s platformerek (ugrálós játékok) legszebb hagyományait élesztik újjá az északi srácoktól megszokott magas színvonalon.

Egy ilyen régi stílust követő új játék esetében egyszerűen képtelenség teljesen objektíven viszonyulni a programhoz. Az ember akarva-akaratlanul keresi, milyen korábbi alkotások hatása érződik az aktuális programon. Jelen cikkünk tárgyának esetében két igazán erős hatást érezhet a tapasztaltabb játékos. Először is a pályát oldalra görgetős 2D-s ugrálós játékok (side-scrollerek) egyik ősatyjának, nevezetesen az eredeti Prince of Persiának a kézjegyét találjuk meg, ami mellé társul egy nagyon erős Lost Vikings utánérzés (amit eredetileg a Blizzard követett el még 1992-ben). Ha pedig az így kapott, már magában is kifejezetten kellemes elegyet nyakon öntjük egy kis LittleBigPlanet-féle fizika-alapú játékmenettel, akkor nagyjából megkapjuk a Frozenbyte új játékát, a Trine-t.

A játék hátteréül egy eredetinek semmiképp sem nevezhető, de ettől függetlenül aranyos kis tündérmese szolgál, mely szerint adott nekünk egy királyság, mely egykoron a béke kis szigete volt, maga a megtestesült paradicsom, ám a király halálával megindult a versengés a trónért, ami a romlás posványába taszította ezt a földi édent. Történetünk idejére a helyzet olyannyira elfajult, hogy ezt a földet szinte mindenki elhagyta, s már csak maroknyian dacolnak a gonosz erőivel, s a birodalmat elözönlő élőholtak seregeivel. Ekkor tűnik fel a színen Zoya, a kecses tolvaj, aki mesés gazdagságot ígérő kincsek után kutatva járja az egykor ragyogó palotát. Egy egyszerű kis oktatórész keretein belül őt irányítjuk a kincsvadászat közben, melynek végén elér magához a Trine-hoz, ami tulajdonképpen egy nagy varázserővel bíró szent ereklye, de ő kincsnek véli, így megpróbálja elvinni, ám amint megérinti, mozdulatlanná dermed. Ekkor kapjuk meg Amadeus, a varázsló irányítását, aki a templomban zajló zavargások okát kutatja, mígnem ő is a Trine fogságába esik. Ezután megismerkedünk harmadik karakterünkkel, az enyhén együgyű, ám bivalyerős lovag, Pontius személyében, aki mindenki meglepetésére szintén a Trine fogságába esik rövid bemutatkozásának végén.

Maga a játék gyakorlatilag ekkor indul igazán, s a továbbiakban szabadon váltogathatunk a trió tagjai között, de a váltogatás alapja nem pusztán a személyes szimpátia lesz, sokkal inkább a haszonelvűség, ugyanis mindegyik karakter egyedi tulajdonságokkal bír, melyekre külön-külön lesz szükségünk más-más feladványok megoldásánál. Zoya, a csapat női tagja hihetetlenül mozgékony és még egy kampós kötele is van, így a többiek számára elérhetetlen helyekre ő könnyedén felmászik, emellett az íjászat mestere, tehát a távolsági hadviselés az ő asztala. Pontius, lovag lévén az elsődleges harci karakterünk lesz, akivel az élőholtak százait apríthatjuk majd le és még pajzsa is van, aminek bizonyos csapdáknál veszi igazán nagy hasznát, plusz erejét kihasználva kisebb-nagyobb tárgyakat mozgathatunk vele könnyedén. Végül, de nem utolsó sorban Amadeus, mágus lévén a harcokban nem nagyon fog jeleskedni, de képes a pályán található tárgyakat a lebegtetni, illetve mozgatni ráadásul bizonyos tárgyak megidézésére is képes, őt tehát a fizikai puzzle-ök megoldásánál fogjuk dolgoztatni.

Ahogyan haladunk előre a játékban, hőseink tapasztalati pontokat gyűjtenek, s bizonyos határokat elérve szintet lépnek, amikor is már meglévő képességeiket fejleszthetjük, vagy szerezhetünk melléjük újakat. Példának okáért Zoya eleinte egy nyilat használ, később viszont akár hármat is, idővel pedig megkapja a tüzes nyilakat, melyekkel kialudt fáklyákat lobbanthat újra lángra, Amadeus kezdetben csak egy egyszerű dobozt tud megidézni, majd ezek száma nő, aztán tanul új kunsztokat, Pontius pedig egyre erősebb lesz, s ahogy ereje nő, úgy lesz képes egyre érdekesebb mozdulatokra. A karakterfejlődés, mint olyan lényeges és nélkülözhetetlen eleme ugyan a játéknak, a készítőknek mégis sikerült úgy beépíteni ezt a játékmenetbe, hogy az sehol ne kerüljön egészségtelen túlsúlyba a klasszikus akcióközpontú, feladványmegoldós vonal mellett.

Amellett, hogy a program a 2D-s megoldásból adódóan alapvetően lineáris jellegű, rengeteg alternatíva áll rendelkezésünkre a feladatok megoldására. Ennek köszönhető az is, hogy a dolog újrajátszási faktora kifejezetten magas. Az ilyen típusú játékok esetében gyakran megesik, hogy a játékos megpillant egy elsőre megközelíthetetlennek tűnő részt a pályán, s ilyenkor adja megát a kérdés: „Vajon oda fel lehet jutni?”, a Trine esetében érdemes próbálkozni, mivel a program rendszerint igenlő válasszal szolgál, a kitartó próbálkozást pedig általában extra tapasztalati pontokkal és hasznos cuccokkal jutalmazza, melyeket a figyelmetlenebb játékosok könnyen elszalaszthatnak. A játék alapvetően a fizikára épít, s teszi ezt három, egymástól gyökeresen eltérő karakterrel, az irányítás mégis kifejezetten jóra sikerült. A készítők kerülték a fölöslegesen bonyolult megoldásokat és ennek eredményeképp a Trine kezelését pillanatok alatt elsajátítja egy teljesen kezdő játékos is. A harcrendszer ennek nyomán kifejezetten egyszerű, így Pontius, amolyan Diablo-módra sok-sok bal kattintással támad, a mozdulatait mégis olyan jól megcsinálták, hogy az ember nem a monotonitást érzi, hanem azt, hogy a lehető legegyszerűbb módon eszméletlen darabolásokat képes rendezni. A kreatívabb hajlamú játékosoknak sem kell szomorkodniuk, mert igaz ugyan, hogy Amadeus nem éppen harci karakter, de egy kis tervezgetéssel és jó helyen megidézett tereptárgyakkal ki tudjuk iktatni egy pár rosszakarónkat.

A játékmenet egymagunkban is kifejezetten élvezetes, de igazán akkor mutatja ki foga fehérjét a  Trine, ha két cimborát még magunk mellé tudunk állítani és a háromszemélyes kooperatív módot küzdjük végig. Ekkor a három karakter egyszerre aktív, ezáltal pedig merőben új megoldási módok válnak elérhetővé. Ehhez persze szükség van két plusz kontrollerre és egy kis keresgélésre az options menüben, mivel számomra érthetetlen módon a készítők mintha titkolni akarták volna a többjátékos módot, említést sem tesznek róla a főmenüben. Társaink csak akkor csatlakozhatnak, ha előzetesen a beállítások fülön engedélyeztük a kettes és hármas számú játékost, ezután viszont nincs más dolguk, mint megnyomni a start gombot, s a történet bármely pontján csatlakozhatnak hozzánk.

Komolyabb ellenvetéseket csak pár szerencsétlenebb megoldással kapcsolatban hozhatunk a játékkal szemben. Ilyen például a checkpoint-rendszer. Mentési pontok a játék elején szinte még zavaróan sűrűn fordulnak elő, a későbbiekben viszont helyenként már túl szellősen pakolták őket a készítők. Említhetjük még a fizika modellezését, ami helyenként azért messze áll a reálistól, így egyes dolgok lassabban esnek a kelleténél, hőseink elképesztő ugrásokra képesek, avagy bizonyos tereptárgyak teherbírása a vártnál kisebb, vagy nagyobb. Ugyanakkor ezek szinte mind a szőrszálhasogató kategóriába tartoznak, melyekkel nem is igazán érdemes foglalkozni.

Összességében a Trine egy nagyon jól összerakott, aranyos és szerethető platformjáték. Igazán kimagaslót ugyan nem mutat, de nem is próbál sehol többnek látszani annál, ami: egy egyszerű, könnyen kezelhető, lazító ugrabugra, egy aranyos kis tündérmesével körítve.