Rock Band: Unplugged játékteszt (PSP)
A Rock Band: Unplugged segítségével már nem csak a négy fal között lehetünk rocksztárok, hanem bárhol a világon…
A Rock Band a 2007-es debütálásakor megosztotta a játékosokat. Történt ez azért, mert létezett már előtte egy Guitar Hero, amely szinte egyeduralkodónak számított az ilyetén jellegű videojátékok piacán, ám a Rock Band mégis képes volt felkavarni az állóvizet, ma pedig már odáig fajult a rivalizálás, hogy szinte fej-fej mellett törtet előre a két alkotás. Hogy pontosan milyen mérföldköveket hagytak el együtt, az jelenleg nem lényeges tényező, hiszen a Rock Band most megint egy lépéssel előrébb került a Guitar Heróhoz képest, mivel megérkezett a játék Unplugged alcímmel ellátott PSP-s verziója,
Először is nem árt tisztázni a fogalmakat. Az unplugged kifejezés zenészkörökben annyit jelent, hogy hangosítás nélkül, akusztikusan játszik egy zenekar. Aki tisztában van ezzel, az kicsit félve közelíthet a Rock Band PlayStation Portable verziójához, viszont nem kell megijedni, a zenei felhozatalban nem találkozunk torzításmentes gitárokkal, a fogalom itt átvitt értelemben, a hangszereknek látszó kontrollerek hiányát jelképezi. Erre a hiányosságra a későbbiekben rá is térünk majd, előbb azonban nem árt felvázolni, hogy milyen zenei stílusokkal találkozhatunk a Rock Band: Unplugged betöltése után.
Maga a „rock”, mint zenei műfaj, sajnos jelentését tekintve nagyon megváltozott a kialakulása óta. Valamikor a rock a zúzós, a lázadó kemény zenét jelentette, amelyet az 1980-as években váltott a heavy metál (majd később más irányzatai), ma pedig már mindent, amiben akad gitár, vagy nem fér bele a popzenei műfajba, rockzenének titulának, kicsit tévesen, de ez most jelenleg egyáltalán nem lényeges. A hétköznapi ember, ha hosszú hajú, gitárral ugráló zenészeket lát a tévében, a zenére automatikusan ráhúzza a „rock” jelzőt, pedig ez nyilván teljesen helytelen megállapítás, ami nyomon követhető a Rock Band: Unplugged esetében is. Az állítás igazolása érdekében lássuk, hogy hány zenei stílust ötvöztek az illetékesek a játék keretein belül.
Akadnak, amelyekre valóban ráhúzható a rock jelző, így például Bon Jovi örök slágere, a Livin’ On A Prayer abszolút betehető ebbe a skatulyába, mint ahogyan Billy Idol White Wedding című klasszikusa, vagy éppen a The Police Message in a Bottle című nótája is. A Judas Priest Painkillerje – ami nyilván az átlagjátékosok idegeire fog menni -, viszont már abszolút a heavy metál kategória, de találkozunk itt gótikus metállal is a Lacuna Coil képében, vagy éppen punk rockkal (Smashing Pumpkins, Foo Fighters). Persze akadnak nagy szívfájdalmak is, így például a Nirvana megjelenése (grunge stílus ugyebár, aminek hála az 1990-es években majdnem elhalálozott a metálzene), de szerepelnek modern és régi nagy slágerek is, melyek közül csak a néhány legjobbat emeljük most ki: The Killers – Mr. Brightside, Kansas – Carry on Wayeard Son (az igazi hippi zene), System of a Down – Chop Suey, Motörhead – Ace of Spades stb. A zenei felhozatal tehát nagyvonalakban rendben van, de akadnak hiányosságok, amelyek kiküszöbölhetőek, hiszen a Music Store-nak hála újabb és újabb nótákat vásárolhatunk a játékhoz.
Most pedig lássuk a játékmenetet, hiszen kis kézi konzolunkhoz sajnos nem tudunk gitárnak vagy dobnak látszó kontrollert kötni, így rögtön fel is merülhet a kérdés, vajon mennyire élvezhető ezek nélkül a játék? A nagy testvért nyilván a kontrollerek vitték el a hátán és juttatták a sikerig, most azonban ettől meg vagyunk fosztva. Egyértelmű, hogy elsősorban a zene fanatikusai, valamint a játék ismerői fognak élvezetet találni az alkotásban, amelyet így, kontroller hiányában, egy nagyon jópofa ritmusjátékként lehetne elkönyvelni. Feladatunk ugyanaz, mint a nagy testvér esetében volt, azaz találunk egy basszusgitár, egy dob, egy ének, valamint egy gitár sávot a játékban, amelyeken színes kis négyzetek jelzik a megfelelő ütemek helyét. Ha nem vagyunk botfülűek, és éppen pont jókor nyomjuk le a megfelelő gombot, akkor az aktuális szám tökéletesen fog megszólalni. Ha valamit elrontunk, nem sikerül elkapnunk az ütemet, akkor a rajongók kifejezik nemtetszésüket, az adott sáv is lehalkul, valamint furcsa hangok törnek elő hangszerünkből. Számos játékmódban bizonyíthatjuk tudásunkat, több nehézségi szinten is, tehát kihívást bárki találhat, a legnehezebb fokozaton azonban senki se próbálkozzon, hiszen úgy teljesen játszhatatlan a produktum.
A játékmódok között megtalálhatjuk a Quickplay-t, a Band Survivalt, valamint a Warmupot, ezek azonban tálalásukat és játékmenetüket tekintve szinte mind ugyanazok. A Tour viszont már nem teljesen, így érdemes ezt a módot egy kicsit közelebbről is bemutatni. Röviden összefoglalva itt annyi lesz a feladatunk, hogy egy általunk összerakott zenekart a semmiből a csúcsra kell juttatni. A Tour mód azzal kezdődik, hogy egy nem túl részletes karaktergenerátorral megálmodjuk zenekarunk kinézetét, elnevezhetjük tagjait és magát a bandát is, ruhákat, hangszereket vásárolhatunk nekik, egyértelműen csak annyit, amennyire futja, hiszen egy kezdő zenekar vagyunk, rajongók, támogatók nélkül. Ha kész a rockbanda, indulhat is a turnézás. Egy adott városban kezdjük meg tevékenységünket, ahol általában három előadható számmal, valamint néhány kihívással találkozunk. Ha bevállalunk egy fellépést, akkor annak sikeres teljesítése után pénzt, hírnevet (csillagokat), valamint rajongókat szerzünk. Először csak keveset, majd egyre többet és többet, persze ez attól is függ, hogy mennyire kápráztattuk el közönségünket, mennyi pirotechnikát alkalmaztunk stb. Természetesen később fogadhatunk magunk mellé menedzsert, vásárolhatunk turnébuszt, repülőt, kapunk tisztességtelen ajánlatokat is, hírnevünk, valamint rajongóink számadatai pedig egyre csak nőnek és nőnek, mi pedig szépen lassan bejárjuk az egész világot. Megvetjük lábunkat többek között Dublinban, Montrealban, Londonban, Madridban, de még San Franciscóban is, hogy az adott város számait, valamint kihívásait a legtökéletesebben teljesítsük, majd onnan újabb rajongókkal és hírnévtöbblettel távozzunk. Így leszünk előbb-utóbb világsztárok, persze az út addig nagyon hosszú, de a Rock Band: Unpluggednek hála, szórakoztató is.
Az irányítást fentebb ugyan már említettük, de lássuk most egy kicsit bővebben is. A játék irányításához a PSP hat gombjára lesz szükségünk. Adott ugye négy hangszeres sáv, amelyek között a ravaszokkal tudunk váltogatni, Tour módban ez mindig adott lesz, más játékmódokban viszont rajtunk múlik a választás, a lényeg, hogy mindig a csúcson legyen minden egyes hangszer. Ezt egy zöld mérőműszer segítségével a képernyő baloldalán tudjuk figyelemmel kísérni. Egy-egy adott hangszersáv további négy részre osztható, amely ismerős lehet már a nagy Rock Bandből is. A sávon belüli részek színekkel (sorban: piros, sárga, zöld, kék) vannak megkülönböztetve, amelyek egy-egy gombnak felelnek meg. A piros színnek ebből kifolyólag a balra nyíl, a sárgának a felfelé mutató nyíl, míg a zöldnek a háromszöget ábrázoló gomb, a kéknek pedig a kört ábrázoló gomb felel meg. Ezekkel tudjuk lekövetni a számok ütemét, ami sokszor sajnos hagy maga után kívánnivalót. A kétféle gitár, a dob és a mikrofon között ugyebár csak egy, a dob a ritmushangszer, valamint a basszusgitárral közösen képeznek egy ritmusszekciót. Ezek a sávok általában mindig rendben voltak, apró hibák fedezhetőek csak fel, ilyen például a pergő- és a lábdob folyamatos keverése (egy számon belül egyszer sárga a pergő, máskor zöld), valamint a bőgő esetében egyszer a kizengetéskor kell lenyomni az aktuális gombot, máskor pedig a pengetésnél, logika tehát egyáltalán nincs benne, de még rosszabb a helyzet az ének és a gitár tekintetében.
Az éneksávok szinte minden nóta esetében hagynak maguk után kívánnivalót, sokszor egyáltalán nem a fülünkre, hanem a szemünkre kell hagyatkoznunk, a gitár esetében pedig ugyanazt a hibát lehetne megemlíteni, mint vastaghúros társánál, egyszer pengetésre, máskor pedig zengetésre kell nyomni a megfelelő gombot, ami elég furcsa és logikátlan is. Nyilván ezek nem hibák azoknak, akiknek nincsen zenei képzettségük, vagy éppen nem ismerik az adott nótát, ellenben akik valóban csak a fülükre szeretnének hagyatkozni, azok őszintén csalódni fognak néhány nótarésznél. Kiemelendő, hogy a fent vázolt hibák nem figyelhetőek meg minden dalban, és sokszor észre sem vehetőek, de ha igen, akkor elég komoly fejtörést tudnak okozni. Főleg akkor lehet idegesítő, mikor a maximális pontszám egy szólón múlik, és a pontatlanul kiszórt „ütemkockák” miatt elcsúszkálunk, elrontjuk azt, az öt csillagos maximum helyezés pedig elúszik. Erre nem ártott volna jobban odafigyelniük a fejlesztőknek!
A Rock Band: Unplugged külcsínét szemlélve nem élhetünk panasszal. Igényesen, szépen és a tematikához illően lett kivitelezve az alkotás, bár nem fog harcba szállni a PSP legszebb játéka címért. Koncertezés közben folyamatosan akció közben láthatjuk a zenekart, effektek sokasága vakít el minket a nagy zúzás közben, egyszóval a látvány nagyon rendben van, természetesen a kis konzolhoz képest.
Mindent összevetve a PSP-s Rock Band jól teljesített, de akadnak hiányosságai. A vájt fülűek a játékmenetben is találkozhatnak hibákkal, míg a szimpla szórakozásra vágyóknak inkább a monotonitással gyűlhet meg a bajuk, hiszen egy adott szám (jó esetben) minimum háromszor biztosan előkerül egy végigjátszás során. Ennek ellenére kiváló és tartalmas szórakozást nyújt, bár a nagytestvért ismerőknek valószínűleg furcsa lesz kontroller nélkül játszani, de abszolút könnyen tanulható a kezelése. Ha nem csak a négy fal között akarsz rocksztár lenni, akkor ez a te játékod!
Értékelés: 8,5/10
Teljes zenei lista:
2000-es évek:
• AFI – “Miss Murder”
• All-American Rejects – “Move Along”
• Audioslave – “Gasoline”
• Black Tide – “Show Me the Way”
• Freezepop – “Less Talk More Rokk”
• Jimmy Eat World – “The Middle”
• The Killers – “Mr. Brightside”
• Lacuna Coil – “Our Truth”
• Lamb of God – “Laid to Rest”
• Modest Mouse – “Float On”
• Queens of the Stone Age – “3’s and 7’s”
• System of a Down – “Chop Suey!”
• Tenacious D – “Rock Your Socks”
1990-es évek:
• 3 Doors Down – “Kryptonite”
• Alice in Chains – “Would?”
• Blink 182 – “What’s My Age Again”
• Foo Fighters – “Everlong”
• Judas Priest – “Painkiller”
• Lit – “My Own Worst Enemy”
• Lush – “De-Luxe”
• Mighty Mighty Bosstones – “Where’d You Go?”
• Nine Inch Nails – “The Perfect Drug”
• Nirvana – “Drain You”
• The Offspring – “Come Out and Play (Keep ’em Separated)”
• Pearl Jam – “Alive”
• Smashing Pumpkins – “Today”
• Social Distortion – “I Was Wrong”
• Soundgarden – “Spoonman”
• Weezer – “Buddy Holly”
1980-es évek:
• Billy Idol – “White Wedding Part 1”
• Bon Jovi – “Livin’ on a Prayer”
• Dead Kennedys – “Holiday in Cambodia”
• Motörhead – “Ace of Spades”
• The Police – “Message in a Bottle”
• Siouxsie & the Banshees – “The Killing Jar”
1970-es évek:
• Boston – “More Than a Feeling”
• Jackson 5 – “ABC”
• Jethro Tull – “Aqualung”
• Kansas – “Carry on Wayward Son”
• Rush – “The Trees”
1960-as évek:
• The Who – “Pinball Wizard”