Terminator: Megváltás – filmkritika

Tegnap délelőtt egy sajtóvetítés keretén belül lehetőségem volt meglesni a június 4-én hozzánk is megérkező Terminator mozit, mely Cameron által kitaposott ösvényre próbál lépni, felemás sikerrel.

Az idei nyár egyik legjobban várt mozija, az a Terminator – Megváltás volt, mely az 1984-ben útnak indult sorozat 2003-ban igencsak megtépázott hírnevét próbálta meg helyreállítani. Ehhez segítségül olyan karizmatikus színészgárdát toboroztak össze, akik között ott találjuk a jó öreg, Sam Fisher szinkronhangjaként is ismert Michael Ironside-ot, a Pókember Gwen Stacy-jeként megismert Bryce Dallas Howard-ot, az egyelőre kevésbé ismert, de nagy jövő előtt álló Sam Worthingtont, valamint a Batman sorozat rebootjával köztudatba robbant Christian Bale-t. Ehhez a rendező McG személye párosult, amiből valami igazán maradandó, látványos dolog sült ki, de a moziból kijövet mégis hiányérzete támad a nézőnek.

A világvége után, a civilizáció romjai között az emberek még tartják utolsó állásaikat. John Connor (Christian Bale) tudja, hogy az ő dolga az emberiség szabadságharcának élére állni. Ám a jövő nem olyan, mint amilyenre számított – a jóslatok nem teljesednek be, és ez részben a rejtélyes Marcus Wright (Sam Worthington) megjelenésének köszönhető. A férfi maga sem érti, hogy került 2018-ba, legutolsó emléke az, hogy a halálos ítéletének végrehajtására vár. Connor nem tudja, a jövőből vagy a múltból érkezett-e a jövevény, de azt sejti, hogy fontos feladata van. A két férfi párhuzamos utakat jár: kalandok hosszú során keresztül mindketten eljutnak a világot uralma alá hajtó, terminátor-hadsereget irányító Skynet központjába, ahol együtt néznek szembe azzal a borzasztó titokkal, amely az emberiség teljes pusztulásához vezethet.

A Terminator – Megváltást a külföldi kritikusok darabokra szedték, a legtöbb író szétcincálta Christian Bale teljesítményét is, de az igazság az, hogy ezekre alapozni teljesen felesleges. A legújabb epizód amolyan előtörténetként funkciónál, szerepe az 1984-ben Cameron által útjára indított sorozat előzményeinek elmesélése, ami némely buktatóval, de összességében nagyon jól meg van komponálva. Ugyan ezen epizódban kevesebb hangsúlyt kapnak a morális kérdések, az emberiség és a gépek közötti háborúnak mikéntjei, a lét kérdése, gép és ember kapcsolata, a film mégis magában rejt olyan pillanatokat – még ha nagyon keveset is -, ami erősen emlékeztet minket a régi részek hangulatára. Valószínűleg a rendező is tisztában volt vele, hogy a mélyen szántó gondolatok közvetítésének hiányában valami mással kell elkápráztatnia a rajongókat. Éppen ezért a Terminator – Megváltás inkább különálló, egyrészes akciófilmként működik kiválóan, ha nem ismernénk az előzményeket, valószínűleg az év leglátványosabb és legszebb mozijának kiálthatnánk ki. Látványban ugyanis nincs hiány. A film első percétől kezdve egészen az utolsóig egy olyan hullámvasútra szállítanak fel minket, mely közel két órán keresztül nem akar megállni, és amin végig csúcson van járatva minden. Ezzel a vizuális, gyönyörűen kiépített látvánnyal persze nem lehetne eladni a filmet, hacsak a két főszereplő nem ad hozzá egy olyan pluszt, amit viszont egyetlen Terminator mozi se tudott még letenni az asztalra.

Mert oké, fogadjuk el, hogy Arnold Schwarzenegger nélkül nincs Terminátor film, de olyan karizmatikus alkotásokat, karakteres jelenlétet egyetlen rész szereplője se tudott úgy felmutatni, ahogy teszi mindezt a Marcus Wrightot megformáló Sam Worthington és az ellenállás vezetőjét, John Connort alakító Christian Bale. Nincsenek értelmetlen, semmitmondó szövegek a szájukba rágva, a narratív mesélőmód kiválóan működik, bár a film utolsó félórájában kis bicsaklást vélünk felfedezni, de ettől függetlenül két olyan személyiség elevenedik meg a vásznon, akiket nehezen fogunk egyhamar elfelejteni. Connor például egy igazi fanatikus, bigott figura, aki végtelenül hisz sorsában, erről pedig senki és semmi se tudja letéríteni, míg Wright, az Ítélet napja előtt még halottnak hitt elítélt szerepkörében olyan érzelmeket közvetít, amit nagyon keveseknek sikerült volna ebben a szerepkörben.

Ha nem Terminátor előtaggal hirdetnék a mozit, akkor minden bizonnyal az év filmjéről írhattam volna most, de sajnos nem hunyhatunk szemet afelett, hogy napjaink egyik legismertebb franchise-ának mondanivalóját, miben létét teljesen kiirtja Hollywood. A film dögös, pergős, pont olyan, amilyen mondjuk a Star Trek volt, csak míg utóbbi blockbuster magán hordozta a klasszikus stílusjegyeket, addig itt erről szó sincs. Így aki úgy ül be a mozira, hogy valami világmegváltó dolgot vár, az csalódni fog, aki viszont töménytelen mennyiségű akcióra, robotokra és üldözésre vágyik, az minden bizonnyal kiválóan fog mulatni a két óra alatt.

Végezetül pedig: "Hasta la vista baby!"

Értékelés: 8,5/10