Velvet Assassin – Játékteszt

A kifejezetten magyaros hangzású Violette Szabó helyett, a játék főhősnője Violette Summer névre hallgat, de ugyanúgy a brit titkosszolgálat ügynöke, akit azzal a feladattal küldtek a frontvonalak mögé, hogy tegyen meg minden tőle telhetőt, hogy a német erőket hátráltassa.

 

A játék kezdetén egy kórházi ágyon találjuk magunkat, ami arra enged következtetni, hogy legutóbbi küldetésünk alkalmával nem ment minden az eredeti terveknek megfelelően. Hősnőnk fájdalomcsillapítóként morfint kap, s a drog hatására álmok formájában újra megelevenedik a múlt, miközben a jelenben két tiszt azon vitatkozik, mi is legyen a mi további sorsunk. A történet eleinte nem a legkönnyebben követhető, de ahogyan haladunk előre a történetben és egyre több részletre derül fény, úgy áll össze előttünk a teljes kép, ami jelen esetben sokkalta mélyebb és árnyaltabb, mint azt már megszoktuk az átlagos II. VH-s játékoknál.

 

 

Összesen tizenkét küldetésen kell szembenéznünk a németekkel, természetesen végig teljesen egyedül. Feladataink közt megtalálunk minden típusfeladatot, amit a lopakodós műfajnál már megszokhattunk, lesz itt háborús bűnösök likvidálásától kezdve üzemanyagdepók felrobbantásáig minden. Céljaink elérése érdekében tanácsos végig az árnyak közt maradni. A pályák kialakítása kifejezetten kedvez ennek az alapötletnek, mivel minden helyszín telis-tele van különböző sötét zugokkal, ahol Violette tökéletesen el tud rejtőzni a náci őrök vizslató tekintete elől. Bár a designerek nem vitték túlzásba a munkát, és a pályák kifejezetten lineárisra sikeredtek – egész annyira, hogy néhány extra lőszerhez és páncélzathoz vezető alternatív úton kívül választási lehetőségünk effektíve nincs –, néhol rendes adag kreativitásra is szükség van a továbbjutáshoz, és ahhoz, hogy megtaláljuk az adott feladat teljesítésének leghatékonyabb módját.

 

A harcrendszer is kifejezetten a rejtőzködő stílust kényszeríti a játékosra. Először is adottak az úgynevezett „Stealth kill” megoldások, amiket akkor tudunk megvalósítani, ha sikerül észrevétlenül a német őrök közelébe férkőznünk. Ezek gyakorlatilag nagyon gyors és biztos módjai egy-egy kellemetlenebb személy eltávolításának, csak az ilyen akciók kivitelezése kifejezetten időigényes. Ha saját kezünket nem feltétlen akarjuk bemocskolni, akkor is van még pár módja a német őrök megritkításának. Használhatjuk a környezetet, példának okáért elszórva találunk mérges gázzal, avagy erősen gyúlékony anyaggal megtöltött hordókat. Ahhoz nem kell már túl sok kreativitás, hogy kitaláljuk, ezek nem feltétlenül tesznek jót az egészségnek, főleg, ha egy kicsit még mi is belepiszkálunk a dologba. Emellett találunk még pocsolyákat is, amik közelében rendszerint található valamilyen magas feszültségű vezeték is, és ez a két elem is szabadon kombinálható. Ezen lehetőségek mellé társul a realitásokat elég rendesen felrúgó opció, miszerint egy adag morfin bevételének hatására megáll a minket körülvevő világ és egész addig úgy is marad, amíg valakihez hozzá nem érünk. Egy ember semlegesítésére kifejezetten megfelelő mód ez, de sokkal hasznosabbnak bizonyul bizonyos szorult helyzetekből való kikecmergésnél, mintsem a gyilkosságoknál. Már csak azért is, mert az ilyen lehetőségeink az egyes küldetések alatt kifejezetten korlátozottak.

 

 

Mindezek mellett természetesen használhatunk hagyományos lőfegyvereket is, de ahogyan a morfin, a lőszer is kifejezetten limitált mennyiségben áll rendelkezésünkre, arról nem is beszélve, hogy a célzórendszer a játékban hajmeresztően borzasztó. Ha mozdulatlanok vagyunk, akkor nem túl nehéz kiosztani egy fejlövést, ellenben ha az ellen már meglátott minket és sietős léptekkel közeledik, akkor fegyvereink már vajmi keveset érnek. A játék túlnyomó részében egyébként sem fogja senki sokat használni a pisztolyokat és puskákat, mert – ahogyan fentebb már írtam – az egész játék a lopakodásra és a meglepetésszerű gyilkosságokra van kihegyezve és a lőfegyverek amolyan legvégső esetben használatos önvédelmi eszközöknek számítanak. Ezzel a koncepcióval alapvetően nem is lenne sok baj, de ahhoz, hogy hatásos utolsó védelmi vonalként szolgáljanak ezek a kütyük, talán nem ártana, ha hősnőnk képes lenne normálisan célozni. Akkor talán nem lennének annyira idegesítőek azok a részek sem, ahol pár kifejezetten gyorsan és barátságtalanul közelítő germán fiatalembert kell eltennünk láb alól pár jól irányzott lövés segítségével, így viszont ezek a részek szabályos kínszenvedésnek számítottak és a pontos találatok sokkal inkább a szerencsének voltak köszönhetőek, mintsem a jó célzásnak.

 

Ettől a bakitól függetlenül a lopakodós részek bőven szolgálnak kellemes percekkel, mégsem ezen a téren a legerősebb a program. Ami igazán egyedivé teszi Violette Summer kalandjait, az a hihetetlenül erős hangulat, amivel sikerült megvalósítani a világot, és éreztetni a háború igazi súlyát. A fényhatások egyszerűen lenyűgözőek. A naplementék fényjátékai hihetetlenül élethűre sikerültek ebben a játékban, ráadásul az események többsége félhomályban zajlik, így bőven lesz alkalmunk ezt a részt kiélvezni. A hangulatos fényviszonyok mellett nagy hangsúlyt fektettek a készítők arra, hogy a háború igazi borzalmait is bemutassák. Ellenben a megszokott II. VH-s játékokkal, ahol egyenruhások állnak egyenruhásokkal szemben, itt láthatjuk azt a borzalmat, amit a civil lakosságnak kellett elszenvednie, ezáltal morálisan komolyabb töltetet is kap a játék. A látványt pedig kifejezetten jól sikerült hangok egészítik ki. Ezek közül számomra a legemlékezetesebbnek a Gestapo börtönéből való menekülés alatt elhangzó segélykérések és az ezeket követő fegyverdörrenések bizonyultak. Egyszerűen fantasztikusan sikerült eltalálni a világot, ami nem enged szabadulni. Ehhez az egészhez tökéletesen passzol a zenei aláfestés, s összhatásként kapunk egyfajta klausztrofóbiás érzést.

 

 

Sajnos ez a nagyon erős hangulat sem tudja feledtetni a mesterséges intelligenciát – pontosabban szólva annak hiányát. Ellenfeleink sajnos iszonyatosan önismétlők és robotikusan követik napi rutin őrjáratunk menetrendjét, ami közben nem igazán zavartatják magukat, ha egy oda nem illő árnyékot pillantanak meg a falon, ne adj isten valamelyik tereptárgy hogy-hogy nem míg távol voltak felrobbant, avagy eltűnt. Ezzel az őrök nagyon kiszámíthatóvá váltak, és az egész átment egyfajta puzzle játékba, ahol az a feladatunk, hogy megtaláljuk azt az útvonalat és időzítést, hogy észrevétlenek maradhassunk.

 

Attól függetlenül, hogy az ellenfelek nem a szellem nagy bajnokai, a készítők igyekeztek olyan elemeket becsempészni a játékba, amik azt hivatottak éreztetni, hogy a német katonák is emberek. Ezek gyakorlatilag elcsípett beszélgetések, levelek, amiből képet kapunk ellenfeleinkről, s néhol morálisan könnyítik, néhol nehezítik a munkánkat. Így az egyik katona levélben feleségének írja le, mily siralmas is a baka élet, és hogy neki ehhez az égvilágon semmi kedve nincs, a másik katona viszont éppen azt ecseteli a társának, mekkora poén a szabadon engedett menekülő foglyokra lövöldözni, mintha azok csak nyulak lennének.

 

 

Az erős hangulat és az igazán mély karakterek miatt mindenképpen érdemes tenni egy próbát a Velvet Assassinnal. Nagyon jól visszaadja a háború borzalmait és így komolyan nagy élmény egyedül lopakodni az ellenséges vonalak mögött, és próbálkozni a lehetetlennek látszó küldetések teljesítésével. Az élményt még a béna fegyveres részek és a bugyuta AI sem képes teljesen tönkretenni. A stílus kedvelőinek kötelező, az érdeklődőknek csak egyszerűen ajánlott.