A pankrátor – Filmkritika

Hosszas várakozás után, de végre nálunk is megtekinthető Mickey Rourke nagy visszatérését jelentő A pankrátor, amiért az Oscart leszámítva minden létező díjat besöpört. Nem alaptalanul…

Mickey Rourke hányatott sorsát nem hiszem, hogy sokaknak be kell mutatnom. Aki kicsit is érdeklődik a filmvilág történései iránt, az tisztában van vele, hogy ez a tehetséges, lázadó zseni hogyan szúrta el az életét. Aki pedig kevésbé érdeklődik Hollywood kulisszatitkai iránt, a decemberi-januári Oscar dömping során biztos hallott ennek az embernek az életéről, hiszen tőle volt hangos a sajtó, miután elkezdték vetíteni Darren Aronofsky moziját, A pankrátort, melyet egyértelműen Rourke nagy visszatérésének tituláltak. És ez valóban nem holmi parasztvakítás, nem valami marketinges maszlag. Rourke saját életének legszomorúbb pillanataiból táplálkozva valami olyat ad vissza a vásznon, amire tényleg csak a legnagyobbak képesek.

Randy Robinson, "a Kos" (Mickey Rourke), a nyolcvanas évek végén a pankráció ünnepelt királya volt. Most, húsz évvel később és öregebben épp hogy a kenyérre valót össze tudja verekedni magának a New Jersey-i középsulik tornatermében és a művházakban. Mivel képtelen bármiféle emberi kapcsolat fenntartására, a lányával is már régen eltávolodtak egymástól, csak a pankráció nyújtotta eksztázis, és a rajongók szeretete tartja életben. Egy szívroham azonban kiüti őt a ringből, és addig megszokott életéből, amit Randynek kénytelen-kelletlen át kell értékelnie. Újra felveszi hát a kapcsolatot lányával, sőt, egy szintén új életet kezdő táncosnő (Marisa Tomei) személyében még a szerelem is rátalál. Mindez azonban még csak ringbe sem szállhat a pankráció csábításával, aminek Randy nem tud és nem is akar ellenállni.

Pedig ha a címből indulunk ki, akkor az itthon kevésbé ismert és világszerte is alig népszerű sporteseményre asszociálva az ember nem sokat várna. Viszont Rourke apait-anyait belead játékába, teljesen átjön a vászonról, hogy saját élményekből táplálkozik – volt bunyós, abba kellett hagynia, leírta magát a szakmában és emberi kapcsolatait is teljesen leépítette -, így a film gerincét alkotó drámai vonal olyannyira erőteljes, hogy bele se merünk gondolni, vajon mi mindenen mehetett keresztül ez az ember. Aronofsky és színésze emellett arra is rámutat, hogy az a világ, amiről oly sokan lekicsinylően beszélnek, valójában mennyi munkát és odaadást igényel. Megmutatja, hogy az a pár perc, amit ezek az emberek a ringben töltenek, nekik az életet jelenti, és ezért készek bármit feláldozni. Aronofsky pedig már ijesztő naturalizmussal és az idealizmus teljes hiányával ábrázolja ezt a világot. Rourke játéka hihetetlenül erőteljes, de az öregedőfélben lévő sztriptíztáncosnőt, Cassidyt megformáló Marisa Tomei, valamint Randy lányát, Stephanie-t megformáló Evan Rachel Wood is kiválóan helytállnak Rourke mellett. Méltó partnerei a közös jelenetekben.

A pankrátort jócskán megkésve kezdték el vetíteni a hazai mozik, és nem is értem, hogy a forgalmazó miért pont a nyári dömping kellős közepére hajította be ezt a remekművet, amelyre minden bizonnyal kevés lesz az érdeklődés itthon. Hogy miért? Hadd ne kelljen a hazai mozinézőket minősítenem, megteszik azt saját maguk!

Értékelés: 9/10