Tom Clancy’s EndWar (PSP) játékteszt

A körökre osztott stratégiában egy jövőben játszódó, képzeletbeli konfliktust vesézhetünk ki. A cikk a PSP-re készült változat alapján íródott.

Tom Clancy nevét a játékostársadalom tagjai közül sokan csak a játékok révén ismerik, azt viszont kevesen tudják, hogy az úriember egy kiváló író képében is díszeleg. Legtöbb könyve politikai és háborús helyzeteket dolgoz fel, ami jellemző a nevével fémjelzett játékokra is. A Tom Clancy’s EndWar több szempontból is rendhagyónak számít, hiszen egyrészt stratégia a stílus besorolása, másrészt pedig egy jövőben játszódó, képzeletbeli konfliktust vesézhetünk ki a segítségével, ami a Playstation Portable verzió esetében egy kicsit más megközelítésből lett tálalva, mint a többi platformon.
 

A játék egyik idő előtt beharangozott tulajdonsága, a hangalapú irányítás és a szép grafika, amik a PSP-s verzió esetében nincsenek érvényben, helyette kaptunk egy, a platformon ritka stílust, ami a körökre osztott stratégia lenne. Az alkotás két erőssége tehát már első körben kiesik az összképből, ezért is ajánlatos a többi platformra megjelent verziótól elhatárolódni, és egy kicsit másképpen tekinteni a kézi konzolos változatra. Kis masinánk képességeivel tisztában lehetünk, találkoztunk már nagyon szépen kivitelezett játékokkal, RTS stílussal viszont már nem annyira sűrűn, így az EndWar érdekessége most leginkább ebben leledzik.
 

A játék indítása után rögtön elindul egy csodálatos bevezető videó, amiből kiderül, hogy a 2016-os és a 2020-as esztendő között mi történik majd a világban. Az olaj elfogy, kitör egy atomháború, mi pedig ennek a képzeletbeli konfliktusnak a kellős közepébe csöppenünk, hogy a három frakció valamelyike mellett voksunkat letéve rendet teremtsünk a világban. A három választható oldal nem más, mint az Amerikai Egyesült Államok, Európa és Oroszország.A játékban más néven szerepelnek, mivel a világ 20 év alatt egy kicsit átalakul.
 

Ha megemésztettük a megrendítő tényeket és a hamarosan bekövetkező atomháborút, el is indulhatunk a játék valamelyik szakaszában. Kezdésnek az egyszemélyes hadjárat, a többjátékos mód és egy pályaszerkesztő közül választhatunk, a legfontosabb nekünk az első, így térjünk is rá az egyszemélyes játékmód szépségeire.
 

Első körben tekintsük át a kampányt, ami egy háromfelvonásos oktatómóddal indul. Ezeket nem kötelező végigcsinálni, de mivel a játék első ránézésre nehézkes irányítású, ajánlatos a három rövid prológus kijátszása, ami nagyjából negyed órát vesz el az életünkből. Ha ezzel megvagyunk, neki is lódulhatunk a fő kampánynak, ahol az említett három frakció közül kettővel mindjárt megkezdhetjük a menetelést. Ez a kettő nem más, mint az európai és az amerikai haderő, egyenként 10-10 küldetéssel. Az orosz hadjárat csak akkor válik elérhetővé, ha az említett kettőt már végigjátszottuk.
 

Az amerikai és az európai hadjárat alapjaiban ugyanaz. Olyannyira, hogy szinte csak egységeink színében és a nehézségben érzékeljük a változást. A program szerint az európai hadjárat a legkönnyebb, az amerikai pedig nehezebb, mégis utóbbival sokkal könnyebb boldogulni. A játékmenetben hatalmas pörgésre ne számítsunk, ugyanis a körökre osztott stratégiában mindennek megvan a maga helye és ideje. Egy hadjárat indítása után kapunk egy bizonyos számú egységet (lehet szárazföldi, légi vagy vízi is), a legtöbb esetben ezekkel kell boldogulnunk a csatatéren. A pályák apró hatszögekre lettek felosztva (ami ismerős lehet más hasonszőrű játékokból), egy egység egy ilyen hatszögben foglal helyet. Az első kör mindig a miénk, ilyenkor mozgolódhatunk az egységeinkkel. A második kör az ellenfélé, amikor ő használhatja ki egységei mozgásterét, majd a harmadik, negyedik körben a támadás opcióját élvezhetjük. Nagyjából így épül fel a Tom Clancy’s EndWar játékmenete, de ezek csak az alapok.

Mivel egy viszonylag kis képernyőre kellett összesűríteniük a fejlesztőknek az egységeket, életbe lépett a stílus egyik legfontosabb védjegye. Ez pedig nem más, mint a tömörítés, vagyis mi ugyan csak egyetlen tankot látunk a képernyőn, de harc közben hamar kiderül, hogy az bizony hat páncélos. Ezt az alapelvet szinte mindegyik körökre osztott stratégiában felhasználják, így nagy meglepetés nem érhet minket.
 

Mivel gyakran előfordul, hogy kevés egységgel eresztenek szélnek minket, lehetőségünk van újak gyártására. Ehhez vagy alapból ad a játék egy erre alkalmas építményt vagy mi foglalunk el egy ilyen ellenséges épületet. Ha esetleg egyik lehetőség sem áll a rendelkezésünkre, és még a csatát is elveszítjük, a következő indításkor eldönthetjük, hogy több egységgel állunk neki ugyanannak a küldetésnek vagy ugyanannyival, mint amennyivel eredetileg nekiindultunk. Ez az opció nagyon hasznos, hiszen a játékban kiváló taktikai érzékre van szükségünk, első ízben pedig szinte lehetetlen a felajánlott egységekkel csatákat nyerni.
 

Ha szóba került a taktikai érzék, akkor nem mehetünk el szó nélkül a játék nehézsége mellett sem. Az egyszeri játékosok és a kevésbé kitartó hadvezérek azonnal el is kerülhetik az alkotást, hiszen roppant nehézre sikerült (főleg az utolsó, orosz hadjárat). Kiváló taktikai érzék és kitartás szükséges egy-egy kampány végigjátszásához, ahol minden egységet tökéletesen kell ismerni, hiszen mindegyiknek megvan a maga gyenge pontja és a maga erőssége is. Egy légi egységgel például nem szerencsés légvédelmi egységeket támadni, hiszen annak nem lesz jó vége.

A pályák felépítése nagyon jól megtervezett, rásegít az említett taktikai lehetőségeink kiaknázására, viszont a változatosság már nem volt erősségük a fejlesztőknek. Mivel a játék tartalmaz egy pályaszerkesztő opciót is, lehetőségünk lesz megtervezni álmaink csatatereit, aminek szinte csak a képzeletünk és a felajánlott pályaelemek szabhatnak határt. Maga a pályaszerkesztés önmagában kicsit bonyolultra sikeredett, akár több perces procedúra is lehet, míg teljesen elsajátítjuk a kezelését, de ha ezzel megvagyunk, nagyon jó csatatereket kreálhatunk, amiket akár még a többjátékos módban is bevethetünk.
 

Ha meguntuk volna a kampányt, illetve sikerült végigjátszanunk, az EndWar még ezután sem lesz unalmas, hiszen elindulhatunk a Battle menüpont felé, ahol egy kiválasztott gépi ellenféllel barátságos mérkőzéseket játszhatunk. Az itt megtalálható pályák többsége a kampányból kerül ki, tehát változatosságot ne keressünk, hacsak nem vesszük kézbe az irányítást és nem alkotunk harctereket az előbb említett pályaszerkesztővel.
 

Míg az említett szerkesztő kezelése kicsit nehézkes, addig a játék vezérlése egyáltalán nem az. Elsőre természetesen kaotikusnak tűnhet, de azért vannak az oktató kampányok, hogy ezt a zűrzavart eloszlassák. A kis PSP lehetőségeit az irányítás végletekig kihasználja, egyedül a joystickkal nem fogunk érintkezni, míg egyes gombokhoz több opció is hozzá lett rendelve. Nagy problémáink tehát az irányítással nem lesznek, letisztult, átlátható. Ha mégis akadna egy kis nehézségünk, akkor bármikor előhívhatjuk a súgót, ami készséggel áll a rendelkezésünkre, ha nem találjuk a nagyon fontos térképet vagy éppen az egység statisztikáját.
 

El is érkeztünk a játék egyik fájó pontjához, ami a grafika lenne. A Playstation Portable nem egy fiatal készülék, de láttunk már futni rajta nagyon szép játékokat, amik akár még egy Playstation 2-re kiadott alkotással is felveszik a versenyt. Az EndWar ezekhez képest kifejezetten ronda. Persze, minden beazonosítható a térképen, de ennél sokkal jobbat is össze tudtak volna hozni a fejlesztők. Ha nagyon gonoszak akarnánk lenni, akkor gyerekes grafikának titulálnánk, de ez nem teljesen igaz, hiszen a csaták vagy épületfoglalások animációi már hozzák az elvárt szintet. A fejlesztők mentségére legyen mondva, hogy egy átlátható RTS játékot akartak, ahol a játékmeneten van az elsődleges hangsúly és csak aztán a grafikán. Ha régen tudtunk örülni két ugráló kockának a képernyőn, akkor ennek is tudunk majd, hiszen régen sem voltak hatalmas grafikával ellátott játékok, a játékmenet mégis lenyűgöző volt. Ez a Tom Clancy’s EndWarra is igaz, és ne felejtsük el, mégis csak egy PSP-s verzióról beszélünk.
 

A játék hosszúsága éppen elegendő, egy-egy csata 10-20 percet vehet igénybe, tehát egy bő 8-10 órás játékidő áll a rendelkezésünkre, ami egy ilyen alkotás esetében nem kis szám. A játék zenéi és hangjai mellett szintén nem mehetünk el szó nélkül. A zenék amolyan indusztriális harci indulók, amik illenek a játék hangulatához, a robbanások és lövések effektjei pedig megfelelőek, bár nem mindig valóságosak.
 

Ha mindent összevetünk, a Tom Clancy’s EndWar PSP-re készült verziója egy kellemes meglepetés, ami egy hosszú utazás során megfelelő útitársként szolgál. Ha igazi hadvezérnek képzeled magad, és szeretnél egy jó kis taktikás RTS-t magadévá tenni, akkor az EndWar a Te játékod lesz, az apró hiányosságok és a gyatra grafika miatt viszont a pontszám most csak ennyi.

Értékelés: 7/10