LocoRoco 2 (PSP) játékteszt

Kedvenc narancssárga gömböcünk újra visszatért, hogy megmentse világát a betolakodóktól.

A LocoRoco név fogalommá vált a PlayStation Portable konzollal rendelkezők körében. Igaz, sokan gyerekesnek tartják a játékot, de ők általában azok, akik még nem próbálták ki ezt a rendhagyó alkotást. 2006-os debütálásakor kétkedve fogadták az emberek, de a játék gyors megszerethetősége miatt szinte minden korosztályban nagy népszerűségre tett szert. Két évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy narancssárga gömböcünk visszatérjen, és újra elvarázsoljon minket aranyos, gyermeki bájával.

A sztorit szemlélve nagyjából ugyanaz a koncepció, mint az első rész esetében, természetesen nem is vártunk mást, hiszen nem ezen van az elsődleges hangsúly. A LocoRoco nemzedékének vidám és számunkra elképzelhetetlen világában béke honol, ami a játék indítása után hamar a múlté lesz, hiszen megérkezik egy gonosz zöld figura (Bonmucho), aki beszennyezi ezt az álomvilágot. Fekete mocskot szór szét LocoRoco Földjén, megfertőzve élőlényt és természetet egyaránt, egy fekete pulikutya fejére hasonlító segítői pedig folytatják a megkezdett munkát. A kitalált világ képzeletbeli élőlényei szenvednek, hiszen Bonmucho nem jó szándékkal érkezett, amit csak tudott, tönkre tett.

A feladat innen már egyértelmű. Segítenünk kell LocoRoco nemzedékének, hogy saját kis világuk újra szép és álomszerű legyen. Nagyjából ennyiben ki is merül a játék sztorija, és későbbi meglepetésekre vagy fordulatokra sem kell számítanunk, hiszen ez a játék nem erről szól. Stílusát tekintve kifejezetten platformjátékról beszélünk, ahol ügyességünkre és reflexeinkre lesz a legnagyobb szükségünk, a többi már csak móka és kacagás.

Magát a LocoRoco játékmenetét elég nehéz kielemezni, elsőre egyszerűnek tűnik, de hamar kiderül, mégsem az. A főszereplő a LocoRoco-nemzedék egyik bátor tagja, Kulche (leginkább egy narancssárga kisgömböcre hasonlít), aki nekiindul, hogy segítségünkkel megmentse saját kis világát a betolakodóktól. Kulche legjobb barátja MuiMui lesz, aki folyamatosan segít nekünk, viszont más szerepet nem nagyon kap a játékban. A későbbiekben lehetőségünk lesz ugyan LocoRocót váltani, de a színükön kívül más különbség nincs közöttük, kizárólag esztétikai szerepük van. Az irányítás egyszerű: a PSP két felső gombját (L, R) nyomogatjuk majd a legtöbbet, amivel nem magát a kis labdát irányítjuk, hanem a pályát döntjük jobbra vagy balra. Ilyenkor lépnek érvénybe a gravitáció törvényei, hiszen amerre döntjük a pályát, főhősünk arra gurul. A készülék többi gombjára csak a mini-játékok közben lesz szükségünk.

A játék menete viszont nem csak ebből áll. Kulche képes ugrani is, az említett két gomb lenyomásával, de az első rész óta újdonság, hogy már az úszás tudományát is birtokolja, amit a víz alatt tud kamatoztatni, illetve apró szájával képes megkapaszkodni repülő alkalmatosságokban, amik szintén a változatosságot szolgálják. A pályákon igazi gyűjtögető életmódot folytatunk, hiszen a kis gyümölcsökön keresztül a beazonosíthatatlan tárgyakon át a hangjegyekig mindent felszedhetünk, sőt, még apró LocoRocókat is, amikkel saját testsúlyunkat növeljük. Mivel a pályák végén összegzik a teljesítményünket, érdemes minden sarokba benézni, és minél több titkos helyet felfedezni, hogy a pontszámunk mellett kisgömböcünket is növeljük. Ez azért is fontos, mert Kulche képes osztódni, amivel újabb feladatokat vagy akadályokat tud legyűrni. Az osztódás egyetlen gomb lenyomásával érhető el, ilyenkor hatalmas jajveszékelés közepette gömböcünk annyi darabra osztódik szét, amennyit a pályán felvettünk belőle.  

Az alkotás nem követi a linearitás elvét, csak apró határok közé szorítja a döntéseinket. Ennek hála, LocoRoco világában több helyen is elkezdhetjük a kalandozást, hogy pontosan hol, az csak annak a függvénye, mely pályákat sikerült feloldanunk eddigi teljesítményünkkel. Egy világrészen belül több pályarész is van, amik kialakítása és környezete nagyon változatos. A sarkvidéki helyeken keresztül a dzsungelekig bárhol bukfencezhetünk főhősünkkel, sőt, hogy egy morbid példát is felhozzunk, még egy pingvin belsőségeiben is rendet kell majd tennünk..

Az „ahány ház, annyi szokás” elvét a LocoRoco pályáin is megfigyelhetjük, hiszen mindegyik változatos, és más-más taktikát igényel. Példaképpen: a havas pályákon a talaj jobban csúszik, és ha nem vigyázunk, könnyen bajunk is eshet, így a pályaegyensúlyozásnál jobban oda kell figyelni. A környezeti változatosság mellett az ügyességi részeknél sem fogunk unatkozni. Igaz, hogy rengeteg hasonló akadály van a pályákon, de apró eltérés mindegyik fejtörő között akad, aminek hála, a LocoRoco 2 játékmenete nagyon érdekesre sikeredett, követve az első rész által kitaposott utat.

A fejlesztők az alkotást még tovább színesítették egy-két ritmus-, mini- és puzzle-játékkal is, amik tulajdonképpen csak a kikapcsolódásra jók, illetve saját rekordjaink megdöntésére. Az ilyen kis színesítés a haszontalansága ellenére is szórakoztató, és akkor még nem is említettük játékbeli barátunk, MuiMui házát. A készítőknek sikerült itt egy Sims-hez hasonlatos opciót beépíteni a játékba, hiszen MuiMui házát szabadon csinosíthatjuk, alakíthatjuk, feltéve, ha összegyűjtöttünk annyi pontot, amennyi az átalakítási munkálatokhoz szükséges. Ennek függvényében építhetünk új lakrészeket, tehetünk bele különböző berendezési tárgyakat, amit az egyre gyarapodó MuiMuik hatalmas örömujjongással és énekléssel hálálnak meg.

A LocoRoco 2 tehát amennyire idétlennek néz ki, legalább annyira összetett és szórakoztató alkotás, aminek legfőbb hibája talán a kihívás hiánya. Meghalni szinte lehetetlen a játékban, még akarva is nagyon nehéz, így elsődlegesen saját rekordjaink megdöntése, és a LocoRoco-nemzedék megsegítése lebeghet célként lelki szemeink előtt.

Az alkotás viszont nem csak játékmenetével emelkedik ki a nagy átlagból, hanem a zenéivel is. A hangok és a zenék azonkívül, hogy színesítik a LocoRoco világát, egyben ismertetőjegyei is annak. A sokak által gyerekesnek kikiáltott zenék mit sem változtak az első epizód óta, ugyanazok az aranyos és bájos dallamok csendülnek fel játék közben, amik a játékmenetbe épített apró ritmusjátékokként is szerepet kaptak. Ez a fajta muzsika már elválaszthatatlan eleme a LocoRoco-univerzumnak, de akad még valami a játék tarsolyában, amivel rabul tudja ejteni a játékost.

A másik varázslatos pontja a játéknak természetesen a grafikai körítés, ami az „egyszerű, de nagyszerű” elvét követi. Az egész játék kétdimenziós, oldalnézetes megoldást követ, amiben nincsenek felesleges díszítések, csak a pályákhoz szükséges elemek. A küllemre nagyon jellemző a színesség, a fejlesztők rendesen szabadon eresztették fantáziájukat, aminek hála, könnyen befogadható a LocoRoco 2 is. Igaz, egy kismértékű valósághű ábrázolás megfigyelhető a játék színezettségében, ami tulajdonképpen csak annyit takar, hogy a hó nem piros, és a fű nem kék. A LocoRoco ezzel a húzásával csak ráerősít arra a tényre, hogy nem kell csillogó-villogó grafika egy játék élvezetéhez, hiszen a minimum-dizájn, az elvarázsoló környezet és az egyedi játékmenet tökéleteshez közeli összképet tud nyújtani, még úgy is, hogy nem lövöldözünk, és nem látunk vért a képernyőn.

Összességében meg kell hagyni, hogy egy nagyon szórakoztató alkotás született a LocoRoco 2 képében, ami hűen követi az első rész hagyományait. Aki azt szerette, csalódni biztosan nem fog ebben sem. Igaz, a sajátos kis hibái megvannak az alkotásnak, de az vesse rá az első követ, aki találkozott már tökéletes játékkal.

A játékot a Playstation Store-on keresztül, digitális formátumban is beszerezhetjük, amivel pénzt és időt is spórolhatunk magunknak…

Értékelés: 8/10