Grand Theft Auto IV (PC) játékteszt

A GTA a játékvilág egyik legismertebb és legelismertebb sorozata, hatalmas rajongói táborral és rengeteg ellenzővel, így egy új rész megjelenése mindig komoly esemény a játékiparban. Ezúttal a PC-s verziót teszteltük!

Niko Bellic, a szerb ex-katona, egy esős éjjelen érkezik meg a város kikötőjébe. Hősünk törvényen kívüli élete (csempészként járta be a világot) után egy kis pihenésre vágyik az Ígéret Földjén, így meglátogatja Liberty City-ben élő unokatestvérét, Romant, aki otthonra küldött leveleiben gazdagságról és fényűző életről mesélt. Azonban amikor Roman hazaviszi Nikót, hamar kiderül, hogy gazdagság helyett tartozásai vannak, a fényűző élet meg egy lepukkant lakást jelent.

Nikónak szerencsére nem kerül nagy erőfeszítésébe, hogy alkalmazkodjon az új körülményekhez, és hamarosan be-beugrik kisegíteni unokatestvére taxis vállalkozását. Egyik esemény a másikat követi, és néhány illegális fuvar és pár albán uzsorás leverése után hősünk visszafordíthatatlanul elkezd lesüllyedni a helyi alvilágba, a játékos pedig elmerülhet a GTA-s bűnözői karriertörténetben.

A játék legnagyobb újítása az elődökhöz képest egyértelműen a részletesebb, szinte a legapróbb részletekig kidolgozott város. Liberty City egyre hitelesebben imitálja New Yorkot, egyes negyedei teljesen a való életbeli megfelelőjét idézik, még az ismertebb épületek és emlékművek is visszaköszönnek ránk (mármint a teljesen nyilvánvaló Szabadság-szobron és Brooklyn-hídon túl is). A hatalmas várost természetesen tömérdek ember lakja, ellepve az utcákat, és első látásra világos, hogy a Rockstar a városi élet kidolgozásába is rengeteg munkát ölt. Már nem nyilvánvaló, hogy a járókelők csak a nyüzsgés látszatát keltve, egyik irányból a másikba mennek, mivel sikerült számos változatos cselekvéssel felborítani a korábbi részekből ismerős formulát. Egyesek telefonálnak, mások vásárolnak, néhányan egy félreeső helyen ácsorogva beszélgetnek, sőt, az egyik lakásunkkal szemben egy utcai prédikátor hirdeti az eszméit.

Sajnos azonban a részletességnek ára van: búcsút inthetünk San Andreas lenyűgözően változatos tájainak, erdős-mezős vidékeinek, Liberty City – néhány jellegzetes helyszínt leszámítva – elég egyhangú, legfeljebb az épületek magassága és a neonreklámok sűrűsége az, ami feltűnően változik. Szerencsére ez olyan hiányosság, amit nem nehéz kiküszöbölni (legalábbis az időigényességén kívül sok kihívás nincs benne a város megalkotása után), így valószínű, hogy a folytatásokban visszatérnek a változatos terepek, és újra magas hegyekről ugrálhatunk sűrű erdők közepébe.

Egy GTA-epizód semmit nem érne a képernyő elé szögező, fordulatos történet nélkül, és a negyedik rész folytatja ezt a hagyományt is, bár néhány komoly hiányosság azért becsúszott, így a sztori nem sikerült annyira jól, mint némelyik elődé. Niko motivációja komoly kivetnivalókat hagy maga után, és ezt a részt érezhetően nem gondolták át eléggé. Mint elég hamar kiderül, hősünk keres valakit a városban, akin bosszút akar állni, de ez a vonal a játékos szemszögéből nincs eléggé kidolgozva. Egyszerűen csak hozzánk vágják a tényt, hogy az illetőt (akit mi soha nem láttunk, és semmit nem tudunk róla azon kívül, hogy Niko miért keresi) utálnunk kell, de erre semmi motivációt nem adnak, ami elég komoly hiányosság, mivel Nikót a játék 70%-ában ez hajtja előre. A maradék 30% még gyengébb lábakon áll, ugyanis ekkor az egyedüli hajtóerő a pénz. Persze, egy bűnözőtől mást nem is várnánk el, csakhogy Niko piti összegekért hajt végre olyan feladatokat, amelyek láthatóan nagyon nincsenek ínyére (ezt némelyik küldetés kezdetén nyíltan kijelenti) olyankor, amikor már röhejesen gazdag, és nyugodtan megtehetné, hogy válogat azok között a missziók között, amelyek nem viszik közelebb az elsődleges céljához (azaz a keresett személyhez).

Sajnos nem csak ez az egyetlen gond akad a történettel, ugyanis a haladást sem sikerült kellőképpen érzékeltetni a játékossal, az eseményeknek minimális íve van. Niko egy, az írók által teljesen önkényesen kijelölt irányba tart, melyet a játék első 15-20 %-a után minimális átalakításokkal meg lehetne fordítani úgy, hogy még csak észre sem vennénk. Ellenpéldának ott a Vice City, ahol nyilvánvalóan feltűnő (és komolytalan) lett volna, ha Tommy Vercetti a város urából lassanként piti bűnözővé alakul.

Az utunkba kerülő karakterek jelleme is visszalépést mutat az elődökhöz képest: a játék első harmadában ugyan érdekes, megjegyezhető emberekkel futunk össze (Roman, a krónikus hazudozásával, a szörnyű jamaikai akcentussal beszélő Little Jacob, Vlad és az elképesztő önteltsége, a folyamatosan kompenzáló Brucie…), de ezután az egész leül: komoly nehézséget jelent, hogy felidézzek egy megjegyezhető jellemvonást az ír vagy olasz maffia bármelyik tagjával kapcsolatban. Szerencsére a párbeszédek változatlanul zseniálisak és gyakran morbidok, ezeket ugyanolyan élvezet hallgatni, mint korábban bármikor, és továbbra is elviszik a hátukon a történetet, annak minden hiányosságával együtt.

Barátainkkal amúgy már nem csak küldetések közben találkozhatunk, hanem néhányukat szabadidőnkben is felhívhatjuk és elvihetjük őket egy közös italozásra, hamburgerezésre vagy biliárdozásra. Ilyenkor egyrészt meghallgathatjuk véleményüket a világról és saját helyzetükről, másrészt elmélyítjük a barátságot, és ez játékmenetbeli előnyökkel is jár (olcsóbb fegyvereket árulnak, ingyen szállítanak minket a városban stb.). Az ötlet jópofa, hiszen barátaink a szórakoztatóbb karakterek közül kerülnek ki, így érdekes hallgatni az elmélkedéseiket. Ugyanakkor túlságosan ránk van erőltetve ez a lehetőség, mert ha nem keressük őket, akkor megsértődnek, és ilyenkor megromlik a barátságunk is. Mivel a barátnőinkkel is hasonlóan működik a kapcsolat, így a játék vége felé kilenc karakter igényeit kell kielégítenünk, ami szinte folyamatos idegesítő telefoncsörgést jelent.

A játék leggyengébb pontja egyértelműen a küldetések változatosságának hiánya. Szinte olyan, mintha a fejlesztők meg sem erőltették volna magukat a kiötlésük közben, mivel a sok (rengeteg) misszió elképesztő hányada csak egy „vezess el ide, és öld meg ezeket” feladat, és a maradék is csak ennek valamilyen minimális variációja („vezess el ide, és hozd el ezt”, „kövesd ezt, majd öld meg azokat”). A végeláthatatlan mészárlásokat az átalakított harcrendszer teszi egyszerűbbé, melynek központi eleme a ma oly divatos, szinte minden akciójáték által megvalósított fedezékbebújás. Niko egy gombnyomással elbújik a legközelebbi tereptárgy vagy jármű mögé, és onnan kikandikálva szedegeti az ellenfeleket. A rendszer elképesztően egyszerű, de a feladatát betölti, és néhány kisebb hibától eltekintve jól működik.

Ha sikerül rosszkor, rossz helyen csatába keverednünk, akkor a már megszokott módon a nyakunkban találjuk a rendőrséget, akik próbálnak minél gyorsabban hatástalanítani minket. Azonban a módszereik sokat vesztettek a hatékonyságukból az előző részek óta, mert meglehetősen könnyű őket lerázni, még igen magas körözési szinten is. Erről elsősorban az tehet, hogy már nem az egész pályán keresnek, csak egy adott területen, és ha eltűnünk a szemük elől, akkor gyorsan elfelejtkeznek rólunk. Emellett szelídebbek is, például egyáltalán nem rémlik, hogy bármikor kordont húztak volna fel, keresztezve az utamat.

Ennyit magáról a játékról, ideje rátérnem a PC-s port kielemzésére. Sajnos azt kell mondanom, hogy a Rockstar elképesztően összedobott portot tett le az asztalra, amely – teljesen jogosan – komoly közfelháborodást váltott ki a játékosok körében.  Már a telepítés közben és indítás előtt is számos irritáló, kisebb hibával találkozhatunk (távol-keleti karakterekkel teli indítóképernyő, kötelező Rockstar Social Club-telepítés, kritikus hiba indításkor, ha be vagyunk jelentkezve a Social Clubba), és a játékban sem kevésbé kaotikus a helyzet. Az optimalizáltság borzalmas, a konzolokéval megegyező szintű grafikán a játék folyamatosan szaggat, alacsonyabb beállításokon csúnya (és továbbra is szaggat, bár nem annyira), a magasabb beállításokat pedig a Rockstar önkényesen letiltotta a videokártya memóriájának függvényében.

Összességében tehát a GTA IV csak mennyiségbeli és nem minőségbeli fejlődés az elődökhöz képest, sőt utóbbi szempontból gyakran inkább visszalépés. Ettől még egy rendkívül szórakoztató, kiváló játék, de a Rockstarnak nem sikerült átugrania a saját maga által felállított lécet… sőt, még levernie sem. Ráadásul a PC-s port is nagyon gyengén sikerült, amelyet a pár extra funkció (a – használhatatlan – magasabb grafikai beállítások és a beépített videószerkesztő program) sem ellensúlyoz.

Értékelés: 7,5/10