Mirror’s Edge – Játékteszt

Az Electronic Arts-ot évek óta nem jellemzi, hogy valami újszerű, vad dologba vágná a fejszéjét, így az év elején leleplezett Mirror’s Edge-t Messiásként várta a játékos társadalom, hiszen újdonságokat vonultatott fel, melyekre évek óta éhezik a szcéna. Az előzetes kedvcsinálók, a képek és a videók, mind-mind tovább erősítették bennünk, hogy bizony, itt valami komoly van készülőben, így kitörő lelkesedéssel vágtuk bele magunkat a tesztbe, ami végeztével félig-meddig elégedetten álltunk fel a fotelból.

A Mirror’s Edge egy olyan utópisztikus világban játszódik, mely kicsit Orwell 1984 című regényében megismert negatív disztópiához lehetne hasonlítani. A korábban szabad életérzést biztosító városvezetés célul tűzte ki, hogy megszünteti az utcákon elburjánzó bűnözést, így egy diktatórikus elvek alapján működő rendszert építettek ki, ahol mindenkit kamerákkal figyeltek és állandóan lehallgattak. A legkisebb gyanúba keveredett egyéneket azonnal börtönbe vetették, a nagyobb veszélyt jelentő delikvenseket pedig likvidálták. A megfélemlítés és a rend betartását a helyi szervek, a rendőrök, illetve speciális ügynökök biztosítják, akik a játék előrehaladtával többször is borsot törnek majd főhősnőnk orra alá.  Természetesen a "Nagy Testvér"  szeme se lát mindent, így akadnak olyan csatornák, ahol az információáramlás szabadsága még biztosított, persze ez az ösvény veszélyekkel teli és aki egyszer rálép, az soha többé le nem tér róla. Ebben a steril,  futurisztikus, szenvtelen univerzumban Faith – jelentése "hit" – "Runnerként" dolgozik, azaz futár. Feladata, hogy bizonyos csomagokat A pontból B-be jutasson, azonban a fő cselekményszál mégse erre fókuszál, hanem hősünk testvérére, Kate-re, aki komoly problémával találja szembe magát.

Egy változást, a régi boldog és szép időket ígérő politikust meggyilkolnak, és a bűncselekményt az amúgy rendőrként dolgozó hölgy nyakába varrják. A koholt vádakkal illetett lány ha börtönbe kerül, akkor onnan soha többé ki nem jut, így Faith  kénytelen versenyfutásba kezdeni, hogy felgöngyölítse a fura összeesküvés részleteit és kimentse egyetlen élő rokonát, a testvérét.

A Mirror’s Edge egyik varázsa az eddig még sehol se alkalmazott FPS perspektívában rejlik. Faith akrobatikus és atletikus mozdulatai szemet kápráztatóak, látványosak. A játék a franciák egyik ismert utcai sportágából, a parkour-ből táplálkozik. Ennek megfelelően hatalmas felhőkarcolókon, hihetetlennek vélt akadályokon leszünk képesek átverekedni magunkat. Ezt megfejelték egy egész barátságos irányítással, így Faith hajmeresztő, a Prince of Persia-ból ismert mozdulatsorai: ugrás, mászás egy magasabb épületre, csúszás a drótköteleken, falon futás, gurulás, lengés a póznákon. könnyedén kivitelezhetők lesznek. A fő irányvonalat ettől függetlenül az állandó rohanás képviseli, hiszen a rendszer ügynökei állandóan a nyomunkban loholnak, így egy szabad percünk sincs, hogy kifújjuk magunkat. Előrehaladásunkat piros színnel festet tereptárgyak jelzik, tehát érdemes ezeket az útjelzőket sasolni, azonban a játék linearitása ellenére könnyen megeshet, hogy elveszünk a nagy betonrengetegben. Ilyenkor lehetőségünk van, hogy egy gombnyomással az adott irányba állítsuk Faith tekintetétt – Runner Vision -,  habár a rendszer hibája, hogy zárt terepek esetében ez nem mindig működik tökéletesen. Mégis pont ebből fakad a legendás "trial and error" játékmód, mely lehet, hogy sokak számára frusztráló, azonban én nagyon élveztem mindezt.

A környezet kialakítása is elsőrangú munkára vall. A felhőkarcolók tetején szaladgálva érdemes néha egy-egy pillantást vetni a kilátásra. A szikrázóan sütő nap, a gyönyörű, tengerkék égbolt, az élénk színek, mind-mind mély benyomást keltenek a játékosban. Elsőre túlságosan sterilnek, sematikusnak hathat, az első perceket követően azonban hamar hozzászokik a szemünk. Hihetetlen, de mindezt egy Unreal Engine 3-ból hozta össze a DICE, így ennek tükrében újabb plusz pontot érdemelnek a fejlesztők. Mertek egy nagyot vállalni, hiszen sehol a legtöbb produkcióban szerephez jutó lehangoló, sötét tónusú, borongós hangulatot árasztó színfelhozatal, ellenben itt merészen nyúltak a piroshoz, a fehérhez, a narancshoz, a kékhez vagy a zöldhöz és a sárgához. Ugyan a beltéri helyszínek kidolgozottsága nem mondható aprólékosnak, ennek ellenére komoly változatosságot hoznak a játékba – metró aluljárók, irodaházak, gyártelepek. A játék ezenkívül kitűnően él a PhysX adta lehetőségekkel. Igazi hangulatfokozó elem a fizikai gyorsítás, amit nem rég a PC-s trailerben csodálhattatok meg. A helikopter propellere által keltett széllökések elfújják a szemetet, a port, a lövések hatására valósághűen törnek az ablakok, a vászon apró darabjaira szakad, a lövések hatására felcsapódnak a vízcseppek.

Természetesen akadnak negatívumok is, melyek ugyan bosszantóak, véleményem szerint ezek inkább a gyermekbetegségek csoportjába sorolandók. A játék akció része például nagyon amatőrre sikeredett. A Mirror’s Edge nem erre lett kitalálva, hanem az állandó rohanásra, menekülésre, így kicsit lehangolóan hat, amikor egyszerre több kommandóssal vagy ügynökkel kell közelharcot vívnunk. Faith egy törékeny teremtés, így pont a visszájára fordul az amúgy eleve halott ötlet, hogy egymagunk egyszerre legyűrjünk 5-6 ellenfelet is. Sajnos a játék végéhez közeledve több ilyenbe is belebotlunk és azonkívül, hogy nevetségesen lett megoldva az egész, még a játék dinamizmusa is sokat csökken, így a DICE ezzel hatalamas öngólt lőtt. Az MI se áll mindig a helyzet magaslatán, sok esetben érdemes elcsalni egymástól a csoportban támadó ellenfeleket és egyesével legyűrni őket. A fegyverek használata is idegesítő lett, és ugyan nem egy klasszikus FPS-sel van dolgunk, azért a Battlefield-szériával hírnevet szerzett svéd csapat kicsit több figyelmet is fordíthatott volna ezekre az elemekre.

De hogy cikkemet ne egy negatívumokkal teli bekezdéssel zárjam, megjegyezném, hogy a történetmesélős megoldás, miszerint kézzel rajzolt rajzfilmrészletek formájában csepegtetik az infókat nagyon ötletesek és pofásak. Egyesek szerint igénytelenül kidolgozottak és nem illenek a játék amúgy magas értéket képviselő minőségéhez, én mégis úgy vélem, hogy ötletes és egyedi megvalósítás. Nyilván rá kell erre is hangolódni – mint a játékra -, viszont díjazom, hogy ezen a téren is újítani akart az Electronic Arts.

Összességében elmondható a játékról, hogy sajnos nem lett kiemelkedő, örökké emlegetett produkció, mégis simán megéri a pénzét. A játékidő elég rövid, 7-8 óra alatt végigvihető a végén sablonossá váló sztori, de ne feledjük, hogy ez egy trilógia első felvonása, ráadásul óriási lehetőségek vannak a közelgő letölthető tartalmakban, vagyis szavatosságát illetően biztos hosszú életű franchise-ra számíthatunk. Ugyan a lentebb olvasható pontszám kicsit ellentmond a tömeg véleményének – alig 90 000 darab fogyott el eddig belőle -, véleményem szerint mégis olyan produktummal rukkolt elő a DICE, amire megérte várni. Díjazni kell az újító ötletek felhozatalát, nem pedig csúnyán lehurrogni!

Értékelés: 8.5/10

A játékot az ÜberKonzoltól kaptuk tesztelésre.