George Romero klasszikus zombifilmjeinek hangulatát idézőre sikeredett a Left 4 Dead, melynek varázsa kétségkívül a kooperatív módban rejlik.
Korunk zombifilmjei – kezdve George Romero örökbecsű klasszikusaival, vagy mostanság divatos Danny Boyle 28 nappal későbbjével szinte azonos receptekből épülnek fel és nem lehet nem észrevenni Hollywood hatását a játékiparban. A Turtle Rock Studios új produktuma több elemet zokszó nélkül át is emel ezekből a Left 4 Deadbe, elsősorban a hangulat megteremtése céljából. Ám a magukat lassan vonszoló élőholtak szerepeltetését el is felejthetjük. A játék már az elején magas sebességi fokozatba kapcsol és dinamikusságát mindvégig meg is őrzi: ellenfeleink szédületes gyorsasággal vetik ránk magukat, figyelmünk egy cseppet sem lankadhat, elég egy kósza elbambulás és máris a töltőképernyőt vizslathatjuk és várhatjuk, míg újra csatlakozhatunk a többiekhez. Nem titok: a cucc elsősorban többjátékos örömökre lett kihegyezve, a co-op előtérbe helyezése nyilvánvaló, bár a pályák betanulása céljából a szóló bohóckodás is megengedett. Az élmény azonban a közelébe sem ér annak, amikor három társunkkal, elemlámpánk villódzása közepette próbáljuk túlélni az egyre furfangosabban támadó zombisereget. A hangulat óriási: mintha egy hasonló kaliberű mozifilmbe csöppentünk volna. A Turtle Rock hozzáértése nyilvánvaló: megtartja a sikeres online játékok összes használható elemét, miközben egy hihetetlenül addiktív, egyedi konstrukciót kínál. Fél perc belerázódás után instant, már-már letehetetlen zombi-irtással kecsegtet.
Egyetlen sarkalatos pont, hogy a háttértörténet sablonossága messziről kirí, semmilyen, korábbról látottaktól eltérő sztorival nem rukkol elő, igaz, a zombifilmek esetében minden felesleges színezék másodlagos. Jelen esetben a történetírók még az átlagosnál is lejjebb helyezték a mércét: a közeljövőben egy titokzatos vírus szabadul rá a lakossága, ezáltal az emberek nagy többsége megfertőződik, majd zombiként újjáéledve elözönlik az utcákat, egyetlen biológiai szükségletük kielégítése céljából: felfalni az összes túlélőt. Az apokalipszist nagyon kevesen élték túl, ezekhez tartozik az a négy szereplő, akiket a véletlen kovácsolt egy csapattá. Eltérő személyiségek, közülük bárki bőrébe bebújhatunk, jól kiegészítik egymást. Zoey, a dögös, lázadó csaj a feminista vonalat követi, Bill egy megfáradt és tapasztalt veterán, Lous egy középosztálybeli irodai alkalmazott, míg Francis egy szószátyár motoros. Bár kimondott eltérés nincs a szereplők között, speciális képességeik is hiányoznak, egyedül kedvenc fegyvereik használatában és az alkalmazott módszerek tekintetében észrevehető a különbség, ám a karaktereknél alkalmazott taktikát a játékos választja meg.
A mindenkori cél a túlélés. A remekül felépített pályák kedveznek azoknak a jeleneteknek, ahol a holtak ragadozó módjára meglapulnak a sötétben, kivárnak, majd a legváratlanabb pillanatokban csapnak le a gyanútlan túlélőkre. A feladat az, hogy két mentési pont között megússzuk ép bőrrel, ami egyáltalán nem egyszerű. De nem csupán arról szól a játék, hogy megyünk előre és közben özönlenek az ellenfelek minden irányból. A Left 4 Deadben a a fent említett filmekből ismerős, moziszerű dramaturgia és a véletlenszerű jelenetek lettek hangsúlyosak. Ha offline játékra vagyunk korlátozva, akkor sincs feltétlen baj, társaink MI-je hozza az elvárható színvonalat, nem lőnek hátba, tudnak célozni és felhívják a figyelmünket az épp aktuális nehézségekre. Talán egy kissé vonakodnak a segítségünkre sietni, ha túl sok sérülést szenvedtünk el, s olykor pont pár másodpercen múlik minden. Persze, aki a gép asszisztálásra hagyatkozik, az lényegében lemarad a játék saváról-borsáról. Az igazi unikum az, amikor élő emberekre vagyunk utalva a kampány alatt. Ha sikeresen elvergődtünk a szintek végéig, akkor egy statisztikai képernyő elemzi ki a teljesítményünket, kitérve arra, hogy ki ölte meg a legtöbb zombit, kinek tulajdonítható a legtöbb fejlövés, valamint azt, hogy hány ellenfelet sikerült a túlvilágra küldeni. Nagy hangsúly került a biztonságos játékra, azaz mindig ügyelni kell arra, hogy társainkat saját golyóinkkal ne sebesítsük meg – a legkiemelkedőbb az, aki ennek tükrében is a legtöbb kriptaszökevényt teríti le. Négyféle helyszínen fordulunk meg: a lepusztult kórházban nem sejthetjük, hogy melyik ajtó mögül nézünk farkasszemet egy újabb hordával, a kihalt repülőtér nagyobb terekre helyezi a hentelést, hasonlóan a csendes kikötőhöz és az elhagyatott vidéki tanyavilághoz. A változatosság üdítő, de tekintettel arra, hogy egyenként szűk egy-egy órát jelentenek ezek a fejezetek, összességében foghíjas a kínálat. Ne ijedjen meg senki, mert újrajátszhatóságból jelesre vizsgázott a program, köszönhetően a véletlenszerű jeleneteknek.
Hasznos játékelem a dinamikus MI szerepeltetése. Ellenfeleink mennyisége igazodik a játékos képességeihez, tehát ha nem elég hatékonyan irtanánk a zombikat, akkor a program kevesebb rémséget vonultat fel a pályákon, ha viszont elsőre úgy tűnik, hogy könnyedén vennék az akadályokat, akkor a játék is bekeményít: újabb és több élőholtat küld ellenünk. Ez segít abban, hogy mindig elegendő kihívást nyújtson a Left 4 Dead, ügyelve arra, hogy ne érezzük magunkat frusztrálva. Az alap, nagy tömegekben érkező lények mellett léteznek speciális ellenfelek is, akiknek kifinomultabb a természete, fifikásabbak és nehezebben legyőzhetőek. A Vadászok emberfeletti ugrásokra képesek és az óvatlan játékosokat egy szempillantás alatt a földre szegezhetik, a Dohányosoknak hosszú, békaszerű nyelvük van és azzal ragadják meg a túlélőket, hogy magukhoz rántsák. A Boomereknek melákszerű testalkatuk tekintélyt parancsol, ha több játékos lenne körülötte, akkor nemes egyszerűséggel felrobbantja magát, vagy savas gyomortartalommal lehányja a hozzá legközelebb esőt. A Boszorkányok a legveszélyesebbek, soha nem szabad őket túl közel engedni, mert egyetlen csapással tehet pontot életünk végére.
A játék a kiélezett küzdelmek híve. Bár vadászpuskákat és géppisztolyokat is használhatunk tömegoszlató fegyverként, így talán túl könnyedén vehetnénk az akadályokat. Ennek elkerülése érdekében mindezt úgy oldották meg a fejlesztők, hogy a hatékony csúzlikba kevés lőszert találunk a pályákon, rá leszünk kényszerítve pisztolyunkra. Az oldalfegyver ugyan korlátlan lőszerrel áll a rendelkezésünkre, ám a sebzése minimális, ezáltal előtérbe kerülnek az általunk összeeszkábálható csőbombák és Molotov koktélok. Bár ezek beüzemelése némi időt vesz igénybe, amikor azt látjuk, hogy az utca végén a zombisereg épp áttörni készül a drótkerítést, nosza, ne legyünk restek a fogadásuk tiszteletére némi meglepetéssel készülni. Közvetlenül azután, mikor elszabadultak, máris megsüthetjük oszladozó testüket, csupán az időzítésre kell odafigyelnünk. Tudásunktól függően előbb-utóbb előfordul, hogy jobblétre szenderedünk. Ilyenkor kicsit várnunk kell, míg társaink eljutnak a következő respawn pontig, ahol is újjáéledünk, mint a történetben egy frissen megtalált túlélő, aki véletlenül pontosan úgy néz ki, mint korábban elhunyt társuk.
Az alap kooperativ módon felül létezik még a Versus mód is, amely ugyan csak egyetlen csavart visz be a játékmenetbe, mégis felborul az eddig ismert rend. Ebben a játékmódban ugyanis a derék zombik oldalán is beszállhatunk a harcba a túlélők sorainak megritkítása ürügyén. Persze, nem mezei rémségek irányításával, hanem a különleges képességű (Vadász, Boomer, Dohányos és Boszorkány) zombik megszemélyesítésével. Az élők célja az, hogy eljussanak a pálya elejétől a Menedékházig, ahonnan bizonyos idő elteltével kimentik őket. A holtak feladata az, hogy mindezt megakadályozzák. Az eddig ismert taktikáink felborulnak, úgy tűnik, hogy ezen az oldalon sokkal nehezebb a játék, bár lőszerre nincs szükségünk, a csapatjáték itt jobban kiéleződik – ahhoz, hogy testi előnyeinket kiaknázzuk, a túlélők közelébe kell férkőznünk, amely nem feltétlen úgy működik, hogy eszeveszetten rombolunk előre. Pl. a Boomerrel megvakíthatjuk az embereket, akik ettől megtorpannak, így az aprítókkal utána nekik eshetünk.
A Source engine immáron negyedik életévébe lépett, mégis képes látványos megmozdulásokra, amely ugyan a technikai fejlettségét tekintve elmarad a vetélytársaktól, ám a tökéletes pályafelépítésnek és a részletgazdagságnak hála mégis pazar az összkép. Nagyítóval ugyan észrevehető néhány szélsőséges hiányosság, de a pörgős harcok közepette a nézelődésre úgysem lesz lehetőség. Szintén magas Valve-minőségű a karaktermodellek kidolgozottsága, ám a hab a tortán a realisztikus árnyék és fényeffektek – igazi varázsa van, amikor zseblámpánk fényét megtörik a berendezési tárgyak vetülései, majd hirtelen két izzó szempárral nézünk szembe. Tovább finomították a motor sajátosságát, a hosszú töltési időket, így sikerült alaposan redukálni ezt a passzív időtartamot, hogy mindinkább csak a játékra koncentrálhassunk. Maga az audio rész sem adja alább, a szereplők beszólásai, az élőholtak dühödt ordításai és hátborzongató környezeti zajok alaposan megadják a feelinget. Persze, csak ha bírod pulzussal.
A Left 4 Dead a kiélezett multiplayerre helyezi a hangsúlyt, s a sikeres, alaposan átgondolt játékmeneti morzsáknak köszönhetően felkészülve szállhat ringbe az év végi dömping nagyágyúinak online módjaival. Megértük azt is, hogy a többjátékos vizeken is részesülhetünk filmszerű élményekben, amire eddig nem nagyon volt még példa. A Turtle Rock képes volt kilábalni a Condition Zero által gerjesztett mélyvízből. A Zombi-apokalipszis várja a szívgyógyszerrel felszerelkezett túlélőket.
Értékelés: 9/10
A White Day: A Labirynth Names Schoolt a koreai Resident Evilként is említhetném, azonban a…
Mit kapunk, ha a szerelmünk a horror zsáner iránt sosem szűnt meg és ezt összekeverjük…
A Slime Rancher folytatása korai hozzáférésébe történt betekintésünk alapján úgy tűnik, messze túl fogja szárnyalni…