WALL-E – filmkritika

Bár a Pixar neve közel egyet jelent a felhőtlen, minőségi szórakozással, nekem a WALL-E eleinte kicsit sem volt szimpatikus, mivel az első plakátokon és reklámfigurákon nem láttam mást, mint egy robotot, ami nagyon erősen hajaz Johnny 5-re a Rövidzárlat filmekből. Ezzel le is írtam magamban egy koppintásgyanús érdektelen szemétként, aztán megláttam az első hosszabb trailert és rájöttem, hiba volt. Később ugyan olvastam pár kritikát, melyek szerint unalmas, mert nem beszélnek benne túl sokat, de ezek már nem voltak elegek ahhoz, hogy kedvem szegjék és csak beültem a filmre, s nagyon is megérte.

A történet nagy részét már mindenki ismeri, aki a különböző előzeteseket látta.  Röviden összefoglalva annyiban áll a sztori, hogy az emberiség teljesen lakhatatlanná tette a Földet, ezért egy hatalmas űrhajóval távoztak kicsiny sárgolyónkról, hátrahagyva a WALL-E rövidítéssel fémjelzett robotokat, hogy takarítsák el a sok mocskot és hulladékot, amit csináltak. Ahogy telt múlt az idő, ezek száma egyre csökkent, míg végül főszereplőnk egyedül maradt, s eközben valahogyan kifejlődött a személyisége is, így bizony elkezdte magát rosszul érezni magányosan, de mindez egy szép napon – EVA érkezésével – megváltozik…

S bár a fentebb említett történet koránt sem bonyolult – elvégre a célközönséget a gyerekek képzik -, igazából sokkal mélyebb annál, ami elsőre látszik belőle. Itt a spoilerek elkerülésének érdekében nagyon nem bocsátkoznék részletekbe, de egyértelműen van némi tanító-nevelő célzatú része is a dolognak. Ugyebár eleve kínálja magát a tönkretett környezet, mint figyelmeztetés, de szerintem nem kell nagyon megerőltetni magunkat, hogy észrevegyünk az alkotásban némi fanyar módon humoros, mégis kegyetlenül éles társadalomkritikát (ugyanakkor az is lehet, hogy csak az én fantáziám túl élénk és szó sincs ilyesmiről).

Igaz, korábban a Kung Fu Panda kritikában azt írtam, manapság a technikai színvonal miatt már nem érdemes az animációs filmek kivitelezésének elemzésével sok időt elfecsérelni, itt viszont mégis érdemes megemlíteni a készítők zsenialitását. Egyrészt természetesen gyönyörű és hihetetlenül részletgazdag  grafikával bír a film, lett légyen szó a kaotikus Föld megvalósításáról, vagy a későbbi, a világűrben játszódó részekről. Ami igazán csodálatraméltó, hogy mennyi érzelmet voltak képesek belecsempészni az egyébként lehető legminimalistább kisrobotba. Ebből kifolyólag WALL-E már az első két percben simán belopja magát mindenki szívébe. Ez az érzelemkifejezés az egyik kulcsszava az egész filmnek, mert nem csak a címszereplő kisrobotra él, amit az előbb írtam. Barátnője EVE, még kevesebb érzelemkifejező képességgel bír, legalábbis fizikailag, de a gesztusai, a szemformájának változásai nagyon  tisztán fejezik ki, éppen mire gondol.

A fentebb leírtakból elég világosan kitűnik, hogy engem nagyon megnyert magának a film. Igazából negatívumot nem is nagyon tudok felhozni. A poénok szinte megállás nélkül záporoztak, s mivel a mozi humorának kb. 85 %-a helyzetkomikumból tevődik össze, a pixaros srácok megoldották, hogy még a legdrámaibb, legfeszültebb helyzetekben is mosoly fakadjon a nézők arcán. Összefoglalva csak ajánlani tudom mindenkinek. Aki csak szeretne egy igazán jót nevetni, mindenképpen nézze meg, de azok is bátran üljenek be rá, akik egy szép szerelmi történetet néznének meg, aki pedig kisgyerekes mozilátogatásra keres valami igazán jó filmet, az ettől jobbat nem talál mostanában. Röviden: kicsik és nagyok egyaránt jól fognak rajta szórakozni. Még sok ilyet!

9/10