Banki meló – Filmkritika

1970-es évek, London, zűrös múltú szereplők, titkosügynökök, maffiózók, királyi család, botrány, pergő képsorok és folyamatos, akciódús cselekmény. Ja, és egy kimondottan veszélyesnek ígérkező bankrablás.

Nagyjából ez a bevezető jellemzi a Banki melót, amely egy anno nagy nyilvánosságot kapott Baker Street-i bankrablás történetét dolgozza fel, és noha igaz eseményeken is alapszik, azért természetesen a film kedvéért jó pár dolgot elferdítettek vagy éppen kiéleztek benne. Minket, akik nem a szigetországban nőttünk föl, nem igazán zavar az eset igazságtartalma (vagy inkább bulvárszintű pletykatartalma), hiszen a bemutató és az előzetes információk alapján egy bűnügyi akciófilmre ültünk be, kortörténeti előismeretek nélkül.
 

Ehhez mérten fogad bennünket a film, mindenféle flancoskodás nélkül, bele a közepébe: csak kapkodjuk a fejünket, annyi minden történik egyszerre. Megismerkedhetünk főhösünkkel, a tulajdonképpen már jó útra tértm, családapává vált (ez csak később derül ki), de zűrös múltú Terry-vel, valamint a közös múltjukból előbukkanó, nem kevésbé simlis Martine-nel, aki éppen elég rossz passzban találja Terry-t, hiszen néhány maffiózó éppen egy kissé összetördelte az autókereskedésében álló verdákat. Martine azonban az eddig kisebb stiklikért felelős Terry-t egy nagyobb melóra próbálja rávenni: egy bank kirablására. Természetesen kissé fura, hogy egy ekkora melóra pont őket, a kisstílű bandát kérik fel, így Terry gyanút is fog, nem alaptalanul…

A filmből nem szeretnék további jeleneteket leírni, mivel nagyon szépen (és gyorsan) megismerkedhetünk a főbb karakterekkel és a filmbeli tényállással (amihez kötődik az alvilág, a politika, a királyi család, no és természetesen a rendőrség és a titkosszolgálat korrupt és tisztességes tagjai is). Aki szereti a pörgős akciófilmeket, az különösen élvezni fogja a Banki melót, még akkor is, ha a film a közepefelé egy kissé le is lassul, hiszen a végére fölveszi a tempót és újra bekeményít. Akik pedig nem bírják a reklámfilmek és videoklipek sebességét, ne csodálkozzanak, ha egy idő után elfáradnak vagy elvesztik a fonalat, ez a film ugyanis nem lanyha iramot diktál!
 

A történet és annak kibontása helyett nézzünk meg néhány olyan részletet, ami a filmet kiemelkedően jóvá teszi! Az eredeti helyszíneken nem sikerült forgatni, így a díszletek nagy részét stúdióban állították elő, ami nagyon szépen sikerült is. Egyrészt megteremti a hangulatot, másrészt tükrözi a londoni építészeti világot és még egy kis albioni ködös atmoszféra is belefért. A színészek aránylag jó játékot produkálnak, bár az 1970-es évekbeli angol szleng (a film feliratosan fut a mozikban, így angolul tudok számára külön élmény a megtekintése!) hatására néhány alkalommal úgy érezhetjük, hogy egy kosztümös filmre ültünk be (pl. amikor míves angolsággal, kerek mondatokban küldik el a másikat a bús fenébe vagy éppen az egymásra halálos fenyegetést jelentő karakterek folytatnak úriemberekre jellemző párbeszédet). És bár Jason Statham szerint az egyik legjobb jelenet az, amikor a péncélterembe bejutnak és pezsgőt bontanak, átérezve azt, amit az eredeti történet szereplői érezhettek a kasszafúráskor, és bár aránylag hihető is, hogy amatőr bankrablók így fejezik ki örömüket, a vásznon mindez úgy hatott, mint amikor néhány kamaszkölyök bukkan a szülők által eldugott, titkos csokikészletre.

Az események komolysága (emberek halnak meg, sérülnek meg és komoly, nemzetbiztonsági szintű kérdések hangzanak el, maffiózók és titkosügynökök kergetik embereinket stb.) igencsak nagy csorbát szenved amiatt, hogy a '70-es évek kifejezései idegenül hangzanak ma és különösképpen azért is, mert a filmbeli karakterek mindent olyan félvállról vesznek és elviccelnek. Ez ugyan oldja a hangulatot a nézőtéren és kiegészíti a pergő akciót (gondoljunk a Taxi eseménydús világára, csak itt autók nélkül), ám helyenként nem tudjuk eldönteni, vígjátékra vagy akciófilmre ültünk-e be, annyira összemosódik a kettő. Éppen ezért a film végén kicsit kóvályogva kel föl a székéből a néző, hiszen egyrészt gyors volt a tempó, idegen környezetbe csöppent közel két óra hosszáig és olyan vágásokat és váltásokat kellett nyomon követnie, ahol egyik pillanatban éppen egy embert csonkoltak meg, míg a másikban az egész ország, de legalábbis a politikai felsőbb körök életére nagyban kiható bankrablással kapcsolatos eseményekről viccelődnek.
 

Ilyen okból javasoljuk, hogy a Banki melóra úgy üljön be mindenki, hogy észben tartja: kell majd az energia a koncentrációhoz, az események követéséhez, lesznek benne brutálisabb jelenetek is, de az angol hidegvér és humor állandóan jelen van. Egy-két elvarratlan és fölösleges szál helyett lehet, érdemesebb lett volna főbb karaktereink jellemvonásait kicsit jobban kidolgozni, hiszen a gyors tempó mellett körülbelül úgy érezhetjük magunkat a film megtekintése után, mint a gyorséttermekben: gyors volt, jó volt, de egyrészt fél fogunkra sem volt elég, másrészt ha többet ennénk belőle, a gyomrunk már nem bírná el azt a mennyiséget. Ja, és nem olyan film, ami közben ki lehetne menni anélkül, hogy fontos részekről lemaradna az ember, úgyhogy csak óvatosan az elfogyasztott kólamennyiséggel! 🙂

Értékelés: 7/10 (szórakoztató értéke: 9/10)