Cloverfield – Filmkritika
17 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).
A hatásos reklámkampánnyal operáló Cloverfield mozi is elérkezett kis hazánkba. Ha röviden kellene jellemeznem, azt mondanám a Blair Witch és a Godzilla filmeknek közös gyermeke született.
Őszintén szólva, én nem túl nagy elvárásokkal ültem be a moziba. Nagyon féltem ugyanis attól, hogy ez a film is arra a sorsra jut, mint anno a Blair Witch című alkotás. Szerencsére pozitívan csalódtam.
A film egy szokásos kis home videónak indul, amikor is hősünk szívszerelmével eltöltött boldog napjaiból láthatunk egy kis montázst. Menet közben kiderül, hogy neki bizony el kell hagynia az országot egy kecsegtető állás miatt, ami Japánban vár rá. Haverjai pedig egy félig legénybúcsúra emlékeztető búcsú bulit rendeznek neki. A parti kellős közepén pedig, mint derült égből villámcsapás, beüt a baj. Innentől kezdve hőseink életükért folytatott küzdelmét figyelhetjük az ő szemszögükből.
Azt hiszem, kb. ennyiben lehetne összefoglalni a film tartalmát, anélkül, hogy a poéngyilkosság bűnébe esnék. Kivitelezés dolgában nincs mit szégyellnie az alkotóknak. Az amatőr házi videós megoldás itt ezerszer jobbra sikerült, mint anno a boszorkányvadászok esetében. Ebben mondjuk, a színészeknek is nagy szerepük van. Igaz, egyikük sem igazán ismert – legtöbbjük eddig inkább sorozatokban, vagy budget mozikban szerepelt –, de talán éppen ezért tudják igazán elhitetni velünk, hogy ők csupán átlagos manhattani fiatalok, s nem különbek a tömeg többi tagjánál – nem hiszem, hogy ezt pl. egy Bruce Willis-szel, vagy egy Brad Pitt-tel meg lehetett volna oldani.
Az operatőri munkáról nem igazán tudom, hogy mit is írjak. A kézi kamerás megoldás miatt szinte felesleges ilyesmiről beszélni. Nézője válogatja, hogy ezt most pozitívumként, vagy inkább negatívumként értékeli. Viszont aki utóbbit választja, annak teljesen értelmetlen beülnie erre a filmre, ugyanis emiatt teljesen eltér a szokványos szörnyfilmektől. Értem ezalatt, hogy itt a szörny, mint olyan elég ritkán szerepel, viszont a hangulaton nagyon sokat dobott –legalábbis számomra–, hogy elég sokáig nem igazán tudtuk, mi is az valójában, ami elől mindenki menekül. Azzal, hogy nem külső kameranézetet használ a film, a néző elveszti azt a kényelmes biztonságérzetet adó nyugalmát, ami a hasonló filmekben szokott lenni. Itt nincs olyan, hogy már tudjuk az előző jelenetből, hogy a dög éppen merre jár, így nem lesz meg a szokásos „Ne menj oda!” érzésünk. Viszont amellett, hogy ez a film egyik legerősebb pontja, ebből származik két legnagyobb hibája is. Az egyik a sokak által emlegetett tengeri betegség érzése, amit a –főleg futás közben– nagyon rángatózó kép kelt az arra érzékenyekben (nekem speciel semmi bajom nem volt, de többen, többször elhagyták a vetítőtermet a film 85 perce alatt).
A másik hiba csak részben írható a kameranézet számlájára. A másik részért a rendező tehető felelőssé. Ez pedig a sok üresjárat, ami picit szaggatottá teszi a filmet, sőt néhol már-már unalmassá (pl. amikor tíz percig veszi a kamerás gyerek a kihalt metróállomáson, amint barátja testvére elvesztésén rágódik).
Mindent összevetve erről az alkotásról nem lehet objektív véleményt mondani. Valakinek vagy bejön az ilyesmi, vagy nem. Aki szörnyeket és töménytelen akciót szeretne látni, annak nem a legjobb választás (igaz, amikor itt akció van, akkor az igencsak tömény), viszont aki egyszer megnézné az esetet a szinte esélytelen civilek szempontjából is, annak mindenképpen érdemes egyszer megnéznie. Utóbbiaknak én ajánlom, hogy szánják rá a pénzt és üljenek be moziba, mert az ottani hanghatásokkal igazi az élmény.
