300 – Filmkritika

A Sin City után újabb Frank Miller-adaptáció került mozivászonra. A Bűn városától egy teljesen eltérő világban és korban játszódó képregény megfilmesítésére adta a fejét Miller, aki Zack Snyderrel karöltve az ókori görögök és perzsák véres küzdelmét valósította meg mozgóképek formájában. A 300, azonkívül, hogy egy fantasztikus heroikus küzdelmet tár elénk, látványos, lélegzetelállító és ami a legfontosabb: az utolsó percig érdekes! Éppen ezért nem is meglepő, hogy szerte a világon hatalmas rajongótáborral rendelkező képregény filmadaptációja folyamatosan döntögeti a rekordokat. Picit ássuk bele magunkat részletesebben a filmbe, talán sikerült megérteni, hogy miben is rejlik a varázsa!

A film egyetlen szépséghibája, hogy nem éppen történelmi hűsége miatt fogjuk megszeretni. Baj ez? Egy percig sem, hiszen a véres csata, a hopliták heroikus küzdelme a több száz ezres perzsa hadsereg ellen teljesen elvonja a figyelmünket a történelmi utalásokról vagy azokról a jelenetekről, melyek erre kívánnának célozni. A rendező célja sem az volt, hogy egy Nagy Sándorhoz hasonló filmet készítsen. A cél az volt, hogy a látvánnyal, a hősies küzdelemmel kössék le a néző figyelmét és ez szerencsére sikerült.

Ennek ellenére úgy gondolom, nem árt tudni, hogy pontosan mi is zajlott akkor a két nemzet között. Biztosan tanulta mindenki általános iskolában, de ha már a saját történelmünket nem ismerjük 100%-osan, akkor azt hiszem, badarság lenne elvárni bárkitől is, hogy az ókori görögök történelmét oda-vissza fújja.

Az első görög-perzsa ütközetre Kr.e. 490-ben került sor. A híres marathoni csatát, mint tudjuk véres harcok árán, de a görögök nyerték, így Dareiosz, az akkori perzsa király kénytelen volt megfutamodni és üres kézzel hazatérni szülőföldjére. Természetesen bosszúra szomjasan újra elkezdte szervezni hadseregét, azonban először az egyiptomi lázadások húzták keresztül a számításait, majd pedig elhunyt, így ő már semmiképpen nem támadhatta meg a mai Görögország területét. Helyét fia, Xerxész vette át, aki apja nyomdokaiba lépve, azonnal mozgósította összes létező erőforrását és egy közel – Hérodotosz írásai szerint közel 1 millió 700 ezer perzsa katona – 200 ezer fős hadsereget állított fel, mellyel újra nekirontott a helléneknek. Ezzel szemben a görögök közel 40 ezer fős hadiflottát tudtak felállítani, ami nem is rossz arány, ha azt nézzük, hogy a film témáját szolgáló 300 hősi halált halt spártai harcos, mintegy 20 ezer fővel csapolta meg a perzsák haderejét. Ahhoz, hogy ezt a számbeli fölényt valamelyest csökkenteni tudják, a görögök két helyszínt szemeltek ki a csatának. Az egyik védelmi vonal a filmbeli Thermopülai keskeny part menti szoros volt, míg a másik választás az Iszthmosz lehetett volna, az a földszoros, mely elválasztja Spárta felségterületét, a Peloponnészoszt a görög szárazföld többi részétől. A hadvezetés úgy gondolta, hogy elég lesz, ha csak egy jelképes haderőt küldenek a szoroshoz, ezzel sikerült volna elérniük, hogy elnyerjék a szövetségesek bizalmát, illetve időt is nyertek volna vele, hiszen amíg a perzsák a szoros bevételével vannak elfoglalva, addig ők gőzerővel erősíthetik Iszthmosz védelmi vonalait. Természetesen Leónidasz már a csatába való induláskor tisztában volt vele, hogy nem térnek többé haza asszonyaikhoz, így nem csoda, hogy csak olyan katonákból válogatta összes háromszáz fős hadseregét, akiknek volt már legalább egy fiú gyermekük. Leónidásznak és csapatának mindössze két teljes napig sikerült feltartoztatniuk a perzsa erőket.

A harc végkimenetele ellenére teljesen egyértelművé vált, hogy a spártai katonák a legjobbak a világon. A film végén elhangzott utalás is hűen tükrözi mindezt. Az egy évvel később hadrendbe álló mintegy 35 ezer görögöt a következő szavakkal vezényelték csatába Plataia mellett a közel háromszoros túlerővel szemben: „Az ellenségeink háromszor annyian vannak, mint mi! Egy görögnek ez nagyon jó arány.”

A rövid kis történelemóra után térjünk rá magára a filmre. A mozi egyszerűre sikeredett, ami első hallásra kicsit rémisztő lehet, de a Zack Snyder-féle feldolgozás igenis jó! Mi az, hogy jó? Überkomoly! A 300-nak nem célja, hogy a korábbi nagyokat – Gladiátor, Ben Hur – megfossza az aranyéremtől, de nem is tehetné, hiszen mint mondottam, a spártai hopliták és a perzsa seregek első ütközetét követően fantázia és valóság szó szerint egybeforr, így ha akarnánk, se hihetnénk el, hogy az ókori görögök szörnyekkel – például a Halhatatlanoknak nevezett barbárokkal – vívták meg a maguk csatáját. Természetesen a mozi nézőit mindez most nem érdekli, itt az utolsó mozzanatig zseniálisan megkomponált harcok képei, a lenyűgöző és szemet gyönyörködtető látvány kerül előtérbe, és persze az a heroikus küzdelem, amit ez a 300 katona vitt végbe a barbár haderőkkel szemben.

A felvezetésben megismerkedünk a spártai szokások egy igencsak hátborzongató elemével, a fiúgyermekek kiválasztásával és katonává képzésével. Ezt a szálat hamar elvarrják a készítők, lényegében az első tíz perc után maga a háború kerül fókuszba. Az első, már említett fantáziaelem a – innentől teljesen összemosódnak a képzelet és a valóság elemei – legmagasabb ellenőrző szerepet betöltő gonosz bölcsek felbukkanása. Lényegi szerepük abban rejlik, hogy az orákulum szavait tolmácsolják a nép felé. Spárta uralkodója nem mehet úgy harcba, hogy előtte ne egyeztetne a bölcsekkel. De kérdem én, milyen bölcsek azok, akik saját népüket elárulva végzik a munkájukat? Leónidasz fittyet hányva az öregek és az orákulum véleményére 300 katonát állít elő, akikkel saját bevallása szerint „csak sétálni megy egy picit”.

A rövid, alig fél órás felvezetés után a film végezetéig a csata fantasztikusan megkomponált jeleneteiben élvezkedhetünk. A spártai hoplita hadsereg Leónidasszal az élen a szövetséges erőket összegyűjtve mindegy 7-8 ezer fős hadsereggel állt fel a közel 200 ezres barbár haderővel szemben. Innentől kezdve nincs megállás. Szemtanúi lehetünk a görög falanx hihetetlen átütőerejének, a Mátrixosan lelassított jelenetek, a repkedő karok, a már-már képünkbe fröccsenő vér pedig olyan hatást keltenek, mintha mi magunk is szerves részei lennénk az ütközetnek. Ezt a felemelő érzést tovább erősíti a fotorealisztikus látványvilág, amely hűen adja vissza a képregényhangulatot, melyet egy igen masszív narrációval fejeltek meg.

Leónidasz és hadserege zökkenőmentesen veszi az akadályokat, leverik a lovasságot, a Halhatatlanok maroknyi csapatát, de derekasan küzdenek elefántokkal és különösebbnél különösebb szörnyekkel is, végül a kirekesztett Ephialtész engedve Xerxész csábító ajánlatának hátba döfi saját népe seregét, akik a Thermopülai-szoros fogságába esve hősi halált halnak.

Az első megjelent képek, majd aztán mozgóképes anyagok után nyálcsorgatva vártam a filmet, ami a tengerentúlon már a mozikba kerülése napján sikerre volt ítélve. Ugyan az amerikai mozinézők nem mindig az igényességükről voltak híresek, ezúttal lehet hinni az ottani eredményeknek. A film nem ok nélkül produkált elképesztő bevételi eredményeket. A sikerhez nem csak Frank Miller nagyon komolyan összerakott képregénye járult hozzá. A rendező, Zack Snyder, is bőségesen kivette a részét, aki megint csak bebizonyította, hogy mindig azt képes nyújtani filmjeivel, amit a nézők elvárnak tőle. Ezúttal egy frenetikus látványvilágra, hősies küzdelemre fájt a fogunk, és megkaptuk. Ami a legjobb, hogy a véres küzdelem ellenére sem veszítették el a spártaiak humorérzéküket. A filmben ugyanis több „vicces” jelenet és utalás is helyett kapott. Végezetül a következő idézettel zárnám kritikámat, csak hogy olyat is mondjak, amire TÉNYLEG MINDENKI emlékszik történelemből:

„Itt fekszünk; vándor, vidd hírül a spártaiaknak:
megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.”