Hang nélkül – Filmkritika

Gyermekeik és saját testi épségük megóvása érdekében éppen ezért szigorú szabályok között élik mindennapjaikat. Amit csak tudnak, helyettesítenek (tányér helyett például káposztalevélen fogyasztják el kézzel az élelmüket), hogy minimalizálják a hanghatásokat. Nemcsak a pincében, de azon kívül is – ahol csak lehet sóval vagy homokkal szórt úton – mezítláb közlekednek. Ebben a kilátástalan, félelmetes, ragadozókkal teli új világban, birtokában vannak még valaminek, ami kulcsfontosságú szerepet tölt be az életben maradásukban. Ez a valami pedig nem más, mint a jelnyelv. A szülők kamasz lánya ugyanis siketnéma, ezáltal mindenki így kommunikál egymással. Okos húzás a forgatókönyvírók részéről. A történetbe a („leigázást követő”) 79. napon kapcsolódunk be. Nem kapunk arról információt, hogy a lények hogyan keveredtek bolygónkra, de a film szempontjából gyakorlatilag lényegtelen is. Itt vannak, hőseinkre vadásznak, nekik pedig túl kell élniük. Ám egy váratlan tragédia tovább fokozza az amúgy is rendkívül nyomasztó helyzetet. A mérhetetlen fájdalom árnyékként telepszik rájuk, ezenfelül pedig még a lelkiismeret-furdalás is ott munkálkodik hőseinkben. Idővel azonban kénytelenek továbblépni, és még inkább összetartani, ugyanis hamarosan új taggal bővül az Abbott család…

Emily Blunt és John Krasinski a való életben is férj és feleség, így ezáltal talán még bensőségesebbnek hat kettejük játéka. Gyönyörű jelenet, mikor szerelmes férjként és feleségként pár pillanatra egy fülhallgató segítségével kiszakadnak ebből az őrületből, és lassúzni kezdenek. Említésre méltó még többek között Emily Blunt egyik momentuma, amikor is várandós anyaként egy sztetoszkóp segítségével hallgatja születendő kisbabája szívhangját. Néma arcjátéka gazdag, mély érzéseket közvetít, amitől összeszorul a szívünk. Ott van még a hasonlóan szép apa-fiús vízesés melletti jelenet, ami hasonlóan hat majd ránk. Krasinski tűpontosan adagolt, feszültséggel és drámai pillanatokkal teli zseniális jelenetekkel ajándékoz meg bennünket a másfél órás játékidő alatt, ezáltal tökéletesen visszaadva a film magját és lényegét. Gondoljunk csak bele, ha kénytelenek lennénk megválni szinte mindenünktől, önmagunkat lecsupaszítva nem marad más, csak az emberi mivoltunk, mennyire éreznénk magunkat elveszettnek, kiszolgáltatottnak, aprócska sebezhető pontnak? Mit adhatnak egymásnak az emberek, ha már semmijük sincs? Érzéseket. Egy család esetében, ahol a gyerekek megóvása mindennél fontosabb, ezek az érzések még intenzívebbek, a féltő óvás, az anyai ösztön, a túléléshez szükséges tudás átadása jelen van a család minden egyes napjának minden egyes órájában és percében. Drámai, erős film a szeretetről, a fájdalomról, az összetartásról, az önfeláldozásról és a bennünk lakozó hihetetlen erőről, amit a túlélés tüze táplál.

A filmet John Krasinski rendezte (akit ha másból nem is, de a korábban nagy sikerrel futó Office című sorozatból egész biztos ismerünk), továbbá a forgatókönyv írásából is kivette a részét, sőt ő maga játssza Lee Abbott szerepét (apa/férj) is. Emily Blunt (ismerős lehet Az ördög Pradát viselből, vagy a Lány a vonatonból) kapta Evelyn Abbott (anya/feleség) szerepét. Kitűnő játékukkal gyakorlatilag a hátukon viszik az egész filmet és jó választásnak bizonyult a két gyerekszínész, Noah Jupe és Millicent Simmonds is. „Érdekességként” megemlíteném, hogy nemcsak a filmben, de a való életben is siketnéma az ifjú színésznő. A film nyomasztó csendjét remekül körbeöleli a zene, amit nem akárkinek köszönhetünk. Marco Beltrami a film zeneszerzője, akinek a nevéhez többek között a Sikoly, A leskelődő, az Angyali szemek, A kaptár, A Terminátor 3, Farkas, Egyiptom istenei és még nagyon sok más film és sorozat zenéje köthető.

Noha nálunk még be sem mutatták (premier: május 3.) a filmet, máris bejelentették, hogy elkészítik a második részt, ami nem csoda, hisz már tízszeresen visszahozta a ráfordított költségeket. Kíváncsian várjuk a folytatást!