Godzilla x Kong – Az új birodalom – Filmkritika

Őszintén szólva már követni se tudom, hogy hol jár Godzilla és King Kong filmjeinek a sora. Amikor beültem a sajtóvetítésre, nem más szándékkal, minthogy élvezve a meleg popcorn és hideg kóla verhetetlen párosát kikapcsolódjak, meglepetten vettem tudomásul, hogy bizony a címben szereplő két óriási titán már egyszer valamikor összecsapott. Utólag utána nézve arra is rádöbbentem, hogy ez már az ötödik MonsterVerse film. A filmek böngészése közbenpedig arra is rájöttem, hogy amúgy ezeket a filmeket valamikor láttam is, de ha fegyvert tartanak a fejemhez se tudom elmondani, melyikben mi történt.

Ennek ellenére azonban semmiről nem maradtam le, a Godzilla x Kong minden további nélkül élvezhető azok számára is, akik az életben nem láttak egy MonsterVerse filmet sem. A történet szerint a világ már tudomásul vette a titánok létezését, a Monarch próbálja monitorozni őket, de továbbra sincs mód arra, hogy kordában legyenek tartva. Godzilla próbál vigyázni az egyensúlyra és a helyükön tartani a területére belépő egyedeket, miközben mit sem törődik azzal, hogy többezeréves emlékműveket tesz tönkre. Az azonban tagadhatatlan, hogy jó ízlése van, mivel rezidenciájának a római Colosseumot választva hajtja nyugovóra a fejét egy-egy összecsapás után. Eközben Kong Üregesföldben (a mi világunk alatti dimenzióban lévő világ) próbál boldogulni, egyedül érzi magát és még a foga is fáj. Az idilli állapotnak azonban vége szakad, amikor Godzilla elkezdi feltölteni magát valami hatalmas harcra, az ügyeletes tudós csaj Ilene Andrews lánya rémálomkat lát, az egyik Üregesföldön lévő bázis nem válaszol és valami nagy gonosz jön.

A történetről nagyon érdemben nincs is mit mondani. Lényegében csak keretként szolgál, hogy legyen mire felhúzni a megannyi verekedést és rombolást, abból pedig van bőven. A játékidő jelentős részében Godzilla ugyan semmi mást nem csinál, csak menetel előre, hogy egy-egy másik titánt legyőzve magába szívja annak erejét (vagy épp egy atomerőműjét, ha már arra jár). A történet másik felében Kongot láthatjuk, akinek miután a fenti Monarchos emberek kihúzták a fogát, majd egy műfoggal pótolták, semmi egyéb gondolata nincs, mint társaságot találni, ugyanis magányos. Aki idáig eljutott a cikkben, bizonyára érzi, hogy nem a történet az erőssége a filmnek, sőt egyenesen nevetséges. Azonban aki egy Godzilla filmre ül be, jó eséllyel nem is Oppenheimer szintű drámára vágyik.

Valljuk be, aki jegyet vált a Godzilla x Kongra, csak azért fogja megtenni, hogy nagyvásznon gyönyörködhessen abban, ahogy óriási, felhőkarcoló méretű lényeg ütik-vágják egymást. Nos ebből nem is lesz hiány, ráadásul a látvány egészen pazarra sikerült. Az animációk és a modellek rendkívül jóra sikeredtek, a titánokról el tudom hinni, hogy élő, érző-lélegző lények, Üregesföld pedig legalább annyira jól sikerült, mint az Avatar Pandórája, még ha nem is lett annyira egyedi. Ehhez pedig hozzájön a gyakran a mozitermet is megremegtető hangeffektek kiválósága és máris kész egy élvezhető recept.

Sajnos ez a kiválóság azonban nem mondható el a színészekről. Persze szó sincs arról, hogy nem tennék jól a dolgukat, de valójában nem is tesznek semmi különlegeset. Rebecca Hall jó aggódó anyuka és tudós, Brian Tyree Henry vicces fekete podcastos, Dan Stevens pedig korrekt viccesnek szánt hippi, aki nagyon próbálkozik vicces lenni, de nem mindig sikerül neki.

Összességében a Godzilla x Kong egy tökéletes popcorn mozi lett. Nincs benne semmi maradandó, a jó részét valószínűleg egy-két napon belül elfelejtjük majd, de ha épp nem tudunk elütni mivel két órát, akkor talán érdemes jegyet váltani rá. A szörnybunyók látványosak, a 3D korrekt, de véleményem szerint felesleges, a történet papírvékony (se). Viszont a hangulat és a megannyi akció simán elviszi a hátán a filmet.