Majd 36 éve, 1987 decemberében jelent meg az első Final Fantasy rész, mely nevét is az akkoriban szorult helyzetben lévő stúdió reménykedésének közepette kapta. Ez volt az a játék, ami vagy megmenti a bezárás közelébe került Square-t vagy örökre romba dönti. Szerencsénkre, az előbbi opció vált valóra, a játék óriási siker lett és a franchise azóta mindenki által ismert jelenséggé nőtte ki magát. Minden rész külön világgal, külön főszereplőkkel és történettel rendelkezik, és bizonyára mindenkinek megvannak a kedvenc felvonásai. Rengetegen esküsznek a kicsit steampunkos hetedik részre, sokan temetik a rákövetkező nyolcadikat (de legalább annyian oda is vannak érte), a IX. rész a maga fantasy világával számomra örök favorit, és rengetegen vannak, akik az MMO változatra esküsznek a mai napig. Megállapítható, hogy ha bár közimádatnak nem is, de minden egyes rész rendelkezik egy masszív rajongói táborral, így nem volt egyszerű dolga a fejlesztőknek, hogy a XVI résszel valami maradandót alkossanak, ráadásul úgy, hogy közben valamiféle innovációt is csempésszenek a jól bevált receptbe.
A játék története több évtizedet ölel fel Valisthea birodalmából, melynek gyönyörű, mágiával és csodákkal teli világát egyfajta fertőzés kezdi hatalmába keríteni és a királyságok vérre menő harcokat vívnak a megmaradt, élhető területekért, nem beszélve az öt hatalmas kristályról, mely a birodalom varázslatainak forrása. Ebbe a miliőbe csöppenünk bele Clive Rosfield-et irányítva, aki Rosaria királyságának legidősebb hercege, Joshua (a kisöccse) védelmezője és meg van áldva a Főnix által. A történetről nem is mondanék többet, kellően fordulatos, a karakterek a végtelenségig szerethetőek, a történetet pedig még a Trónok harca írója is megirigyelhetné (pláne, hogy ez be lett fejezve). Clive szerethető és könnyen azonosulható főhős, aki Ben Starr remek alakításának köszönhetően szinte lemászik a képernyőről, hogy a kanapén mellénk ülve mesélje el a történetét. Azonban a többieknek sincs szégyenkezni valója, Jill és a minden részben kötelezően jelenlévő Cid remek alakítást nyújtanak.
A történet összetettsége sok korábbi részben okozott számomra bonyodalmat, egy idő után (20+ óra) nehéz volt lekövetni, hogy ki, kit, mivel és miért csinál, arról nem beszélve, hogy a korai emlékek is képesek voltak homályba veszni. A fejlesztők itt egy számomra forradalmi ötlettel álltak elő, annak érdekében, hogy ez ne történjen meg. Bármilyen átvezető során megállíthatjuk a játékot, s ilyenkor egy apró, az eseményekhez releváns wiki részhez kerülünk, ahol nagyon gyorsan és tömören emlékeztet minket a játék arra, hogy mi és miért történik.
Azonban nem ez az egyetlen újítása a játéknak. Már jó ideje látható, hogy a sorozat kezd elszakadni a körökre osztott, JRPG stílustól, s ez a 16. részre teljesen kiteljesedett. Nincsenek társak akiket irányíthatunk (leszámítva Clive házikedvencét, a rettenthetetlen ebünket, de számára is csak egy-két, a harcba könnyedén beillő parancsot oszthatunk ki (körülbelül, mint az új God of Warok esetében, az aktuálisan mellénk szegődő társnak). Maga a harcrendszer egy rendkívül intuitív, pörgős és egyszerű mechanikát követ, ami a reflexeinkre és a megfelelő varázslatok, képességek együttes használatára épül. Azok kedvéért, akik nem annyira a kihívásért vannak itt, a játék egy megint csak új megoldást kínál: nevezetesen felszerelhetőek, a harcot könnyítő ékszerek és amulettek, melyek lassítják a környezetet, több időt adva a védekezésre, automatikusan gyógyítanak, maguktól irányítják kutyánkat, stb. Ezek persze áldozattal is járnak, hiszen a rendkívüli könnyedség mellett elveszik a helyet az erősebb dolgoktól.
Alapjában véve azonban ezek nélkül is könnyű boldogulni. A négyzettel a szokásos kaszabolást részesítjük előnyben, a háromszög nyomogatásával az aktuális varázslatunkat tudjuk elsütni, ezen kívül pedig három erősebb képesség használatára van lehetőségünk. Illetőleg ott a kitérés, melyet egyszerre tudunk védekezésre és támadásra is használni, attól függően, hogy az adott szituáció mit kíván. Az ellenfelek az életerőn túl pedig egy „kimerültség” mérővel is rendelkeznek, vagyis minél többet gyepáljuk őket, annál valószínűbb, hogy rövid időre elkábulnak, teljesen nyitottá válva a támadásainkra, melyek ilyenkor többszörös sebzéssel csapódnak be. Nincs semmi új a nap alatt tehát, azonban az apróbb finomítások és a kicsit a Devil May Cry-ra hajazó rendszer remek egyveleget alkotnak a Final Fantasy világával.
Kritika talán két helyen érhetné a játékot. Először is az RPG műfajtól való elhajlás épp a játék szerepjáték jellegét csorbította meg kissé. Kikerültek az elementális gyengeségek és erősségek, nem nagyon vannak státuszok, amikre valamilyen módon reagálni kéne, és így a buff és debuff rendszer is lényegében teljesen kikerült a képből. A felszerelés és a loot lekövetése kimerül abban, hogy mindig a magasabb számmal rendelkező eszközt szereljük fel, ráadásul ezek kinézetükben se sokat dobnak az összképhez (kivéve a kardokat). Összességében elmondható, hogy nem annyira a karakterünk tápolására, hanem a történetre és a jó hangulatú összecsapásokra koncentráltak a fejlesztők, ami nem feltétlenül baj, de a régimotorosoknak mindenképp hiányérzetet fog kelteni.
Másfelől pedig, sokszor volt az az érzésem, hogy a történet oltárán feláldozták a játékmentet és a felfedezést. Rengeteg minőségi átvezető kapott helyet a játékban, s bár sose unatkoztam közben, sokszor volt az az érzésem, hogy egy grandiózus sorozatot nézek, amiket néha megszakít egy 20-40 perces csőben mászkálós interaktív rész. Aki nincs ehhez hozzászokva, az nem biztos, hogy az FF-XVI-ban fogja megtalálni a számítását. Aki viszont igen, az valóban egy izgalmas és fordulatos történettel fogja szembe találni magát.
Összességében a Final Fantasy legújabb felvonása egy remekül sikerült játék lett. A grafika lenyűgöző, a zenei aláfestés pazar, a hangulatkeltés pedig minden esetben a maximumon pörög. Nem egy olyan pillanata van a játéknak, már rögtön a legelején, amikor már befogadni is nehéz volt az élményt, hát még átélni és cselekedni közben. Kár az RPG elemek csökkenéséért, egy kis összetettséget elbírt volna még a játék, azonban a történet és a letisztult harcrendszer mindenért kárpótol minket.
A World of Warships: Legends az év legcsodálatosabb időszakát ünnepli a Winter Fleet visszatérésével, három…
A Worshippers of Cthulhu a városépítést keresztezi a Lovecrafti mitológiával egy baljós, de rendkívül ígéretes…
Jön a Steel Hunters – egy ingyenesen játszható, mecha hősöket felvonultató lövöldözős játék, amely egyedülálló…
A Temporal Purge: Z egy leegyszerűsített CoD: Zombies játékmód, annak előnyeivel és az egyszerűségéből adódó…
A Dimensionals egy rendkívül stílusos és nagyon ígéretes roguelike deckbuilder, mely novemberben indult útjára Korai…
Az Arcanum inspirálta New Arc Line egy ígéretes CRPG, azonban egyelőre a kiforratlanabb Early Access…