Egy lélegzetnyire – Filmkritika

Párizsban járunk napjainkban, ahol is épp egy fiatal férfi siet haza a reptérről családjához. Otthonukban dolgozó felesége és lánya várja már Mathieu-t (Romain Duris). Hamar világossá válik előttünk, hogy Anna (Olga Kurylenko) miért dolgozik otthon, és mi a család legnagyobb szívfájdalma. A kamaszkorú Sarah (Fantine Harduin) ugyanis egy nagyon ritka betegségben szenved, ami miatt egy speciális szerkezetben kénytelen gyakorlatilag az életét tölteni. A lakáson belül található, komfort szempontjából mindennel felszerelt burok az ő apró kis otthona. Történik valami, ami a pár perces felvezetés után „in medias res” a lényeg felé veszi az irányt a cselekmény szempontjából.

Hatalmas földrengés rázza meg a várost, felszínre juttatva ezáltal egy sűrű ködfelhőt, ami iszonyatos sebességgel lepi el az utcákat. Nemcsak a menekülő emberek sokasága, de a város felett egy irányba tartó madarak repülése is valami nagyon rosszat sejtet. Akiket elér a mérgező gázfelhő, és belélegzik azt, azonnal meghalnak. Mathieu az életéért rohanva, hajszál híján, de szerencsésen megússza az esetet, sok más emberrel ellentétben. Ám itt sajnos nem sok idő marad a megpihenésre, ugyanis a sűrű ködfelhő fokozatosan emelkedik, beáramolva ajtókon, ablakokon, vagy a rések alatt a lakásokba/házakba, kiirtva ezzel az ott élőket. A szülők kénytelenek kislányukat hátrahagyni, és a néhány emelettel följebb lakó idős házaspárhoz bekéredzkedni, amíg kitalálják, hogyan tovább. A lakást hiába árasztotta el toxikus ködfátyol, a buroknak köszönhetően Sarah biztonságban van. Hőseinknek azonban hamarosan rá kell jönniük, hogy az áramszünet úgy tűnik, nem csak ideiglenes, a burok akkumulátoros áramellátása pedig vészesen csökken. Hogy megmentsék lányukat, veszélyes vállalkozásra adják a fejüket…

Annyira örültem, hogy számtalan hasonló témájú amerikai film után végre más ország/országok filmje kerül terítékre. Kíváncsian, majdhogynem csuriba font ujjakkal vártam a végeredményt, és nagyon drukkoltam, hogy legalább hetven százalékban sikerüljön felnőni a francia és kanadai alkotóknak a feladathoz. Azt kell, hogy mondjam, ez részben sikerült is nekik. A mérgező gázfelhő majdhogynem berobbanása a vásznon meglepően jól sikerült, ami a sodró lendületű zenei aláfestésnek is nagyban köszönhető. Itt ezt meg is köszönném Michel Corriveau zeneszerzőnek. Tökéletes munkája sokat tesz a filmhez. Az Olga Kurylenko és Romain Duris főszereplő páros játékából az apát/férjet megformáló színészt emelném ki. Attól függetlenül, hogy az első perctől szimpatikusabb karakter, mint az anya/feleség karaktere, színészi játéka is érezhetően erősebb kolléganője alakításához viszonyítva.

A forgatókönyvet Guillaume Lamans írta, akivel pár dologról szívesen elbeszélgetnék a film bizonyos elemei kapcsán, hogy csak olyan címszavakat említsek, mint a „kutya”, vagy az „utcán rohangáló kisfiú”, esetleg a „szimplán leállított autók” (az olykor sablonosabbnál is sablonosabb dialógusokról már nem is beszélve). Ám lehet, ennél a pontnál már Daniel Roby rendezőnek kellene feltennem a kérdéseimet, melyek felvetődése miatt igencsak romlott bennem a film megítélése (költségvetés ide vagy oda). Részemről a munkáját elvégezte ugyan, de – még ha az említett gyenge pontokat figyelmen kívül is hagyom – akkor is ott motoszkál bennem valamiféle hiány, amit egy filmtől és egy rendezőtől pluszban vár az ember, de itt nem kap meg. Hogy mire gondolok? Valami átütőre, sokkolóra, meglepő bravúrra, ami után hümmögve vagy bólogatva, mosolyogva, netán leesett állal jövök ki a teremből… Amivel/amitől filmjét akár beemelhette volna a hasonló kategóriájú alkotások piramisának, ha nem is a csúcsába, de annak a közelébe. Ehelyett megmarad a középszerű, kiszámítható, „egyszer nézhetős” szinten. Sajnos. Van egy jó hírem viszont azoknak, akik a szinkronizált filmeket szeretik… A film főszereplői ugyanis Trokán Nóra és Makranczi Zalán hangján szólalnak meg május 10-től a hazai mozikban.