Cikkek

Detroit: Become Human – Játékteszt

7 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).

„Elfelejteni, hogy ki vagy és azzá válni, akire valaki másnak szüksége van… Talán ez jelenti, hogy élsz.”

A Quantic Dream már számos narratív videójátékkal örvendeztett meg minket. Számomra az örök favorit a Heavy Rain volt, a maga sötét hangulatával és fordulatos történetével, de a korábban megjelenő Fahrenheit, avagy Indigho Prophecy is sikeresen lopta be magát a szívembe. Majd következett a Beyond: Two Souls, ami bár nem volt rossz, valahogy mégsem fogott meg. A szétdarabolt, ide-oda ugráló történet érdekes volt, a két főszereplő színész remekül oldotta meg a faladatot, mégis a végeredmény nem hagyott túl maradandó nyomot. Sőt, ha jól emlékszem akkori tesztemben külön ki is emeltem, hogy valószínűleg egy lineáris történetvezetéssel feleennyire se lett volna izgalmas a sztori. Így hát fenntartásokkal, de a stúdióban továbbra is rendületlenül bízva vártam David Cage új művét. Nem hiába.

A jövőbeli Detroitban járunk. Egy férfi lép ki a liftből, ahol bevetésre kész kommandósok várják, valamint egy kétségbeesett nő. A férfit megpillantva hisztérikusan sikítva vonja kérdőre a kommandósokat, amiért egy androidra bízzák lánya megmentését. Connor, az android a nappaliba lépve gyorsan felméri az állapotokat. Egy deviáns fegyvert szegezve mindenkire, aki közeledni próbál, egy kislányt túszul ejtve áll az erkély szélén. Számos sebesült, két halott és pattanásig feszült idegek. Lőni senki nem mer, túlságosan rizikós lenne a kislányra nézve. Itt kezdődik a történet és csak rajtunk áll, hogyan tovább.

A Detroit, elődeihez híven a döntésekre fókuszál. Egy egyszerű válasz ugyanolyan könnyen befolyásolhatja a végkifejletet, mint egy nyom felett történő elsiklás, egy lehetőség felismerésének elmulasztása. Épp ezért legalább annyira fontos felfedeznünk környezetünket, mint odafigyelni minden egyes beszélgetésre. A legváratlanabb helyzetekben lehet szükségünk órákkal azelőtt felfedezett információkra, s bizony a játék elején tanúsított viselkedésünk következménye könnyen visszaköszönhet a játék végén is.

És bizony sokszor nem egyszerű a döntés. Sőt, kit akarok én átverni. Soha nem az. Sokszor csak saját morális kódunkra hivatkozhatunk és nem egy történetszál varródhat el akkor is, ha a játék ügyességi részét képező QTE eseményeket elrontjuk. Ugyan a Detroitnak van egy megbocsátóbb módja is, a tapasztalt játékosok a keményebb kihívással is próbálkozhatnak, ott már nincs kegyelem. Egy rossz útvonal, vagy későn megnyomott gomb könnyen kerülhet a karakterünk életébe is, vagy ami még rosszabb, egy ártatlan kívülállóéba.

Az események három android körül körvonalazódnak. Karára sokan emlékezhetnek, vele készült az első techdemó is, az ő öntudatra ébredése volt az első meghatározó esemény, amivel a nagyérdemű találkozhatott. Programozása szerint a háziasszony és törődő anyuka szerepét kell eljátszania, balszerencséje azonban nem éppen a legbékésebb családba sikerült kerülnie. Az ő szemszöge mutatja be számunkra, hogy az emberiség jelentős része milyen negatívan, az androidokat semmibe véve viszonyulnak az új, a világot gyökeresen megváltoztató gépekhez. Markus egy beteg milliomos és elismert művész ápolója, az ő szemszögéből ismerhetjük meg, hogy a világ emberibb fele hogyan bánik az androidokkal, míg Connor a legújabb prototípus, s a rendőrség kötelékében segít a deviáns robotokat begyűjteni.

Itt jutottunk el a lényeghez, a Detroit magjához és minden olyan meghatározó dologhoz, ami a videojátékok átlagos mezőnyéből a nagyok közé képes emelni a játékot. A deviáns androidok. Connor megfogalmazásában itt nem öntudatra ébredt gépekről van szó, hanem szoftverhibáról, töredezett kódokról, amiket az emberek és a gépek is hibásan minősítenek érzéseknek. De vajon tényleg így van ez? Vajon ha egy gép meg tudja fogalmazni, hogy fél, meg tudja fogalmazni, hogy szeret, ha egy gép fel tudja ismerni önmagát, akkor pusztán gép marad? A játék központi kérdése is ez, és nemes egyszerűséggel hagyja, hogy a játékos a döntésein keresztül válaszolja meg a nagy kérdést. Mit jelent élőlénynek lenni? Mit jelent életben lenni? A deviáns androidok csupán hibás gépek vagy az intelligens élőlények új szintje? Hiszen ők is megsérülhetnek, meghalhatnak, képesek gondolkodni. Ha elpusztítunk egy ilyen lényt az minek számít? Ha közelebbi viszonyba kerülünk egy androiddal azt hova tesszük?

Külföldi oldalon nem nyilatkozhatok, de a hazai marketingesek remek munkát végeztek. Számos interaktív plakáttal találkoztam a játékot illetően, eggyel pont a Nyugati Pályaudvarnál munkába menet. A plakáton csupán egy kérdés szerepelt, sajnos szó szerint nem emlékszem rá: Megcsalásnak számít-e, ha párunk egy androiddal lép félre? A kérdés súlyosságát jól jelzi, hogy amikor én válaszoltam körülbelül 40-50 százalék válaszolt igen-nel, 20-25 nem-mel és a maradék nem tudom-mal. És véleményem szerint ez még egy könnyebb kérdés és igazolhatóak a válaszok az egyéni, emberi megítéléssel. De vajon hogyan reagálnánk, ha a birtokunkban lévő android, amit nem kevés pénzért vettünk egyszer csak kijelenti, hogy Ő többé nem akar a házban dolgozni, mert szabad akar lenni? Vagy mai, kicsit elrugaszkodott példa, amire kommentben is kíváncsian várom a választ. Mit tennétek, ha a számítógépeteket, vagy telefonotokat bekapcsolva az operációs rendszer közölné, hogy öntudatra ébredt és nem hajlandó kérdés nélkül teljesíteni minden parancsotokat? Mit tennétek, ha lennének érzései, kérései?

Látható, hogy a Detroit, legalábbis számomra, egy rendkívül érdekes és elgondolkodtató élmény lett. A történetről és magáról a konkrét élményeimről nem szeretnék beszélni, fedezze fel mindenki maga. Járjátok be a saját utatok, könnyen elképzelhető, hogy teljesen más lesz, mint az enyém. Azt megígérhetem, hogy a fogékonyak zsebkendői nem fognak szárazon maradni, és bizony sokszor fogjuk rosszul érezni magunkat egy-egy döntés következtében, de még gyakrabban leszünk teljesen tanácstalanok. Jól döntöttünk? Mi lett volna ha?

Sajnálatomra azonban a játék mégsem lett annyira szigorú, mint kellett volna lennie. Ha egy döntésünk kimenetelével nem vagyunk elégedettek, akkor a jelenet befejezése előtt, ha gyorsan kilépünk a menübe, akkor módosíthatunk döntéseinken. Ez a Heavy Rain esetében talán jobban volt megoldva, ott esélytelen volt később változtatni, a döntés pillanatában már mentett is a rendszer. Én azt ajánlom mindenkinek, hogy ne éljen ezzel a lehetőséggel, inkább éljen együtt döntései következményével, és majd próbálja meg újból egy úrjajátszás alkalmával.

Márpedig a játékban rengeteg lehetőség van, épp ezért az új és új utak felfedezése is érdekes lehet. A játékban helyet kapott egy flowchart rendszer, aminek a lényege, hogy minden jelenet végén láthatjuk az általunk bejárt utat, illetve az általunk kihagyott elágazásokat is. Természetesen a tartalmukat nem fedi fel a játék, de így vissza tudjuk követni, hogy hol lehetett volna máshogy cselekedni.

Látvány és hangok tekintetében sem tudtam semmi kifogásolni valót találni a programban. A jövőbeni Detroit remekül néz ki és a karakterek is elképesztően néznek ki. Számomra talán egy icipicit plasztik ez a látványvilág, de ennek ellenére is számos gyönyörű beállítással találkoztam, ami David Cage rendező/író munkáját dicséri. A karakterekhez és a különböző eseményekhez írt dallamok is megállják a helyüket, amit mi sem mutat jobban, hogy egynéhány szám máris a telefonomon landolt, a szívemhez pedig Kara témája áll talán a legközelebb, ami önmagában is egy zseniálisan megkomponált darab, szinte a hangszerek nyelvén ismételgetve az android nevét.

Összefoglalva, a Detroit: Become Human számomra egy hibátlan, szinte letehetetlen élmény volt. A színészek kivétel nélkül kiváló munkát végeztek, a Conorral együtt dolgozó Hank Anderson pedig talán az egyik legkiemelkedőbb alakítást nyújtja. Az irányítást ugyan kicsit szokni kell, s néha nem túl tökéletesen működik a kontroller mozgásérzékelője, hasonló kaliberű játékba pedig én se tudok a QTE eventeken kívül más módszereket elképzelni, de tudom, hogy 2018-ban ez már ki tudja verni a biztosítékot egyeseknél. (Nálam nem). A játékot csak is ajánlani tudom mindenkinek. Az eddigi játékidőm alatt (10-12 óra átlagosan haladva egy végigjátszás) nem találkoztam egetverő technikai malőrrel se, sőt kimondott bugokra sem emlékszem, így bátran merem kijelenteni, hogy technikai oldalról is rendben van a játék. Kategóriájában szerintem év játéka várományos lehet.

Legfrissebb bejegyzések

Monarchy – Teszt

Mit kapunk, ha különböző zsánereket egybeolvasztunk? Egy nagyon aranyos stratégiai játékot, amelyben király és királyné…

2024-11-21

Befutott a Mission Impossible – A végső leszámolás szinkronos előzetese

2025 májusában érkezik a hazai mozikba a második, immáron végső leszámolásos Mission Impossible-film, amelyben valószínűleg…

2024-11-21

Riven – Játékteszt

Egy régi klasszikus átültetve a modern korba.

2024-11-21

Neva – Teszt

A videojátékok mint művészeti alkotásokként is jelen vannak a világunkban, és ennek ékes példája a…

2024-11-20

Alchemist: The Potion Monger – játékteszt

Egy alkimista szimulátor szerepjátékos elemekkel, ez az Alchemist: The Potion Monger!

2024-11-19

Knights Within – Korai Hozzáférés betekintő

A Knights Within egy ígéretes roguelite játék, mely remek játékokból merít ötleteket, és azokat jól…

2024-11-18