Detroit: Become Human – Játékteszt

„Elfelejteni, hogy ki vagy és azzá válni, akire valaki másnak szüksége van… Talán ez jelenti, hogy élsz.”

A Quantic Dream már számos narratív videójátékkal örvendeztett meg minket. Számomra az örök favorit a Heavy Rain volt, a maga sötét hangulatával és fordulatos történetével, de a korábban megjelenő Fahrenheit, avagy Indigho Prophecy is sikeresen lopta be magát a szívembe. Majd következett a Beyond: Two Souls, ami bár nem volt rossz, valahogy mégsem fogott meg. A szétdarabolt, ide-oda ugráló történet érdekes volt, a két főszereplő színész remekül oldotta meg a faladatot, mégis a végeredmény nem hagyott túl maradandó nyomot. Sőt, ha jól emlékszem akkori tesztemben külön ki is emeltem, hogy valószínűleg egy lineáris történetvezetéssel feleennyire se lett volna izgalmas a sztori. Így hát fenntartásokkal, de a stúdióban továbbra is rendületlenül bízva vártam David Cage új művét. Nem hiába.

A Detroit, elődeihez híven a döntésekre fókuszál. Egy egyszerű válasz ugyanolyan könnyen befolyásolhatja a végkifejletet, mint egy nyom felett történő elsiklás, egy lehetőség felismerésének elmulasztása. Épp ezért legalább annyira fontos felfedeznünk környezetünket, mint odafigyelni minden egyes beszélgetésre. A legváratlanabb helyzetekben lehet szükségünk órákkal azelőtt felfedezett információkra, s bizony a játék elején tanúsított viselkedésünk következménye könnyen visszaköszönhet a játék végén is.

És bizony sokszor nem egyszerű a döntés. Sőt, kit akarok én átverni. Soha nem az. Sokszor csak saját morális kódunkra hivatkozhatunk és nem egy történetszál varródhat el akkor is, ha a játék ügyességi részét képező QTE eseményeket elrontjuk. Ugyan a Detroitnak van egy megbocsátóbb módja is, a tapasztalt játékosok a keményebb kihívással is próbálkozhatnak, ott már nincs kegyelem. Egy rossz útvonal, vagy későn megnyomott gomb könnyen kerülhet a karakterünk életébe is, vagy ami még rosszabb, egy ártatlan kívülállóéba.

Az események három android körül körvonalazódnak. Karára sokan emlékezhetnek, vele készült az első techdemó is, az ő öntudatra ébredése volt az első meghatározó esemény, amivel a nagyérdemű találkozhatott. Programozása szerint a háziasszony és törődő anyuka szerepét kell eljátszania, balszerencséje azonban nem éppen a legbékésebb családba sikerült kerülnie. Az ő szemszöge mutatja be számunkra, hogy az emberiség jelentős része milyen negatívan, az androidokat semmibe véve viszonyulnak az új, a világot gyökeresen megváltoztató gépekhez. Markus egy beteg milliomos és elismert művész ápolója, az ő szemszögéből ismerhetjük meg, hogy a világ emberibb fele hogyan bánik az androidokkal, míg Connor a legújabb prototípus, s a rendőrség kötelékében segít a deviáns robotokat begyűjteni.

Külföldi oldalon nem nyilatkozhatok, de a hazai marketingesek remek munkát végeztek. Számos interaktív plakáttal találkoztam a játékot illetően, eggyel pont a Nyugati Pályaudvarnál munkába menet. A plakáton csupán egy kérdés szerepelt, sajnos szó szerint nem emlékszem rá: Megcsalásnak számít-e, ha párunk egy androiddal lép félre? A kérdés súlyosságát jól jelzi, hogy amikor én válaszoltam körülbelül 40-50 százalék válaszolt igen-nel, 20-25 nem-mel és a maradék nem tudom-mal. És véleményem szerint ez még egy könnyebb kérdés és igazolhatóak a válaszok az egyéni, emberi megítéléssel. De vajon hogyan reagálnánk, ha a birtokunkban lévő android, amit nem kevés pénzért vettünk egyszer csak kijelenti, hogy Ő többé nem akar a házban dolgozni, mert szabad akar lenni? Vagy mai, kicsit elrugaszkodott példa, amire kommentben is kíváncsian várom a választ. Mit tennétek, ha a számítógépeteket, vagy telefonotokat bekapcsolva az operációs rendszer közölné, hogy öntudatra ébredt és nem hajlandó kérdés nélkül teljesíteni minden parancsotokat? Mit tennétek, ha lennének érzései, kérései?

Látható, hogy a Detroit, legalábbis számomra, egy rendkívül érdekes és elgondolkodtató élmény lett. A történetről és magáról a konkrét élményeimről nem szeretnék beszélni, fedezze fel mindenki maga. Járjátok be a saját utatok, könnyen elképzelhető, hogy teljesen más lesz, mint az enyém. Azt megígérhetem, hogy a fogékonyak zsebkendői nem fognak szárazon maradni, és bizony sokszor fogjuk rosszul érezni magunkat egy-egy döntés következtében, de még gyakrabban leszünk teljesen tanácstalanok. Jól döntöttünk? Mi lett volna ha?

Sajnálatomra azonban a játék mégsem lett annyira szigorú, mint kellett volna lennie. Ha egy döntésünk kimenetelével nem vagyunk elégedettek, akkor a jelenet befejezése előtt, ha gyorsan kilépünk a menübe, akkor módosíthatunk döntéseinken. Ez a Heavy Rain esetében talán jobban volt megoldva, ott esélytelen volt később változtatni, a döntés pillanatában már mentett is a rendszer. Én azt ajánlom mindenkinek, hogy ne éljen ezzel a lehetőséggel, inkább éljen együtt döntései következményével, és majd próbálja meg újból egy úrjajátszás alkalmával.

Márpedig a játékban rengeteg lehetőség van, épp ezért az új és új utak felfedezése is érdekes lehet. A játékban helyet kapott egy flowchart rendszer, aminek a lényege, hogy minden jelenet végén láthatjuk az általunk bejárt utat, illetve az általunk kihagyott elágazásokat is. Természetesen a tartalmukat nem fedi fel a játék, de így vissza tudjuk követni, hogy hol lehetett volna máshogy cselekedni.

Látvány és hangok tekintetében sem tudtam semmi kifogásolni valót találni a programban. A jövőbeni Detroit remekül néz ki és a karakterek is elképesztően néznek ki. Számomra talán egy icipicit plasztik ez a látványvilág, de ennek ellenére is számos gyönyörű beállítással találkoztam, ami David Cage rendező/író munkáját dicséri. A karakterekhez és a különböző eseményekhez írt dallamok is megállják a helyüket, amit mi sem mutat jobban, hogy egynéhány szám máris a telefonomon landolt, a szívemhez pedig Kara témája áll talán a legközelebb, ami önmagában is egy zseniálisan megkomponált darab, szinte a hangszerek nyelvén ismételgetve az android nevét.