Deadpool 2 – Filmkritika

Amikor két évvel ezelőtt berobbant a Deadpool első része, talán senki sem gondolta volna, hogy ekkora siker lehet belőle. Évekig pihentették az ötletet, majd Tim Miller és Ryan Reynolds megcsinálták a lehetetlent: 60 milliós költségvetésből egy világszerte közel 800 milliós sikerprodukciót csináltak. Ilyen adatok mellett nem is lehetett kérdéses a folytatás, de vajon túl tudták-e szárnyalni az első részt? Spoilermentes cikkünkből kiderül!

Miután Reynolds és Miller összekaptak, David Leitch vette át a rendezést, így kicsit más szemszögből van megközelítve az egész film, bár az alapjai nem változtak, ez még mindig egy szabad szájú akció-vígjáték, szuperhős köntösben. Az alapkonfliktust már többé-kevésbé felvázolták az előzetesek: adott egy tini mutáns (Russell), akit Kábel valamiért nagyon durván el akar tenni láb alól, kedvenc nagypofájú zsoldosunk viszont éppen ezt próbálná megakadályozni. Az eltérő álláspontokat persze nem csak diskurálással fogják lerendezni, adott majd 2 órányi akció, humor és a karaktertől kissé szokatlan módon: dráma. Igen, jól olvastad Kedves Olvasó, ez a Deadpool bizony nem csak és kizárólag az alpári humorra koncentrál (bár nagyjából még mindig erről van szó), hanem az érzelmekre, melyekkel a film már az első percektől kezdve játszik. És ez az ahol a nagy többségnél el fog hasalni nagy valószínűség szerint.

Félreértés ne essék, a karaktert behatóbban ismerők tudhatják, hogy Deadpool nem csak egy elmebeteg dumagép, hisz megőrizte emberi mivoltát az őt ért változások után is, rengeteg démonnal küzd a lelkében és sokszor gyötrik kételyek magával és tetteivel kapcsolatban. Az első filmben is láthatjuk ezt amikor balesete után nem meri leszólítani Vanessát, illetve ezt a tulajdonságát a képregények több esetben is felvázolták már a karaktert mélyítendő, ám az egyszeri (vagy most már kétszeri) nézőnek valószínűleg erős váltás lesz az önmarcangoló, depressziós, útkeresős Deadpool. Az egész történet egyetlen központi témakör köré épül fel, ez pedig a család, az arra való vágy, hogy tartozzunk valahova és ez az érzés kedvenc szájhősünket is utolérni látszik. Persze ez közel sem róható fel hibának, színesíti a karaktert a néző számára is, ellensúlyozva kicsit az alpáriságot, ám mégis furcsán hat az összkép, akár csak a Vasember 3-ban a tehetetlen, utcán kóborló Tony Stark.

Persze minden egy csapásra megváltozik, amint célt talál hősünk Russell megóvásában. E célt elősegítendő tagokat is verbuvál, így létrehozva az X-Force csapatot. Róluk túl sokat nem tudhatunk meg a film folyamán, inkább csak díszletnek vannak benne, egyetlen kivételtől eltekintve. Zazie Beetz remek Dominó lett, a szerencsén alapuló képességet pedig rendkívül látványosan és már-már természetes módon sikerült megalkotniuk, több poén is van a filmben erre, mely szerint ez nem is igazi szuperképesség és mekkora marhaság már. Beetz kisasszony üdítő színfoltja az egész shownak, egyszerre süt belőle a lazaság és a báj, így ha elkészül a tervbe vett X-Force film, várjuk vissza szeretettel!

Akiről érdemes még említést tenni az Julian Dennison (ő a Vademberek hajszájából már ismerős lehet). Hitelesen hozza Russell haraggal és fájdalommal teli karakterét, motivációi kellően érthetőek, átérezhetjük mi sarkalja azokra a tettekre amiket elkövet. Josh Brolin pedig tökéletes Kábel lett, így Thanos mellett egy újabb karakter nevét húzhatjuk be mellé a listára, bár eddig sem volt ismeretlen számára a képregények világa, emlékezzünk csak vissza (vagy inkább temessük el jó mélyen) Jonah Hex karakterére 2010-ből. A képregényes Kábelt sikerült jól megeleveníteni, ugyanaz a karót nyelt, faarcú, humorra kevésbé fogékony, hajthatatlan és precíz karakter köszön vissza a képernyőkön, akit megszokhattunk. Természetesen arra is hamar fény derül, hogy miért is üldözi az ifjú mutánst. Reynolds nevét talán már említenem se kéne, természetesen ismét jól hozza a karaktert, csak úgy lubickol benne, szóval úgy tűnik végre tényleg megbocsáthatjuk neki Hal Jordan karakterét a Zöld Lámpásból. S talán magának is megbocsát végre, ez a film végén kiderül.

De beszéljünk kicsit a film sava-borsáról a humorról. Eltekintve a drámaisággal feltöltött üresjáratoktól, folyamatosan repkednek a poénok, fricskák, utalások, kikacsintások. Az előző részhez képest talán kicsit túl is tolták, sőt ami talán rosszabb, sokkal alpáribbá tették ezeket. Nyilván, a karakter stílusába illetve a 16-os karikába sok minden belefér, de pár alkalommal azt hittem, hogy lassan felbukkan Torrente is, annyira prosztó poénokat toltak. Ebből a szempontból kicsit biztonsági játékra mentek a srácok, hiszen a fingós viccek mindig is divatosak lesznek. Rengeteg lett a helyzetkomikum, a fricskának szánt lassítás, zenés betétek, mintha azt érezték volna, hogy ami az elsőben bevált, azt kell megtriplázni, így kissé zsúfolt hatást kelt az egész. Ami viszont még engem is meglepett az a csavarok száma, jó pár váratlan jelenet akad és beköszön egy régóta mellőzött karakter is!

A Deadpool 2 jó kis akció-vígjáték lett, de valahogy most nem állt össze olyan jó egésszé, mint az első rész. Mintha nem tudták volna eldönteni mit is akarnak és ezért mindenből lett benne, ami eszükbe jutott. Igazából kettős érzésem volt a moziból való távozás után, mert film közben úgy éreztem, hogy jól szórakozom, de miután elhagytuk a termet rájöttem, hogy a poénok nagy részére nem is emlékszem. És ez egy nagy hiba, mivel a túlzsúfoltság a maradandó pillanatok rovására ment. Ettől függetlenül persze Deadpool for President, várjuk a harmadik részt, de ennél talán többet vártunk az előzményeket ismerve.