Csillagok háborúja VIII: Az utolsó Jedik – 5+1 dolog, amit elszúrtak a folytatásban

7 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).

Orte spoilerekkel megtűzdelt cikkét itt olvashatjátok el (de ezeket az utalásokat látható módon ki is emelte, így az sem fut bele meglepetésekbe, aki még nem látta a filmet).

Valamit előre le kell szögeznünk. Az utolsó Jedik egy látványos és szórakoztató alkotás, amely műfajában és a sorozat többi tagját figyelembe véve is abszolút megállja a helyét. Mégis elég megosztó film, hiszen ki ne hallott volna olyanról az ismerősei körében, aki az egekig magasztalta az újabb epizódot, és biztos olyan is akadt, aki húzta a száját. Most azt vesszük sorra, mi ronthatja a néző élményét az új Star Wars-film megtekintésekor.

Aki az ellenpontot keresi, olvassa el a fenti cikket, mert itt most kizárólag a negatívumokat emeljük ki, ám a cikk végén található értékelés a teljes egészet veszi figyelembe, abból is a szinkronos verziót. (Hogy ezt miért emeltem ki külön, az az alábbiakból részletesen is kiderül.)

A film hossza

Nos, igen, 2 óra 35 perces játékidőt valamivel meg kell tölteni. Az utolsó Jedik ezen a téren elég felemásan teljesít, mivel a története kicsit kapkodó, túl sokat is próbál meg egyszerre felöleni, ráadásul egy halom újítást visz az eddigi történetszálba, ám ennek ellenére tele van felesleges időhúzásokkal, teljesen öncélú és művészieskedő premier plánokkal és közelikkel (lásd pl. Rey 4K-ban megszemlélhető tökéletes sminkjét, miközben Luke nyúlfarknyi leckéit próbálja teljesíteni), és mivel a Disney műhelyeiben elég viccesre vették a figurát, nehéz eldönteni, hogy ezek a kínos időhúzások most komolyan veendők, vagy esetleg szintén a komikum részei.

Összességében megint beigazolódott, hogy egy tempósabb, jobban megvágott, a felesleges jelenektől megfosztott verzió sokkal jobb eredményt hozott volna, és ahogy az manapság szinte minden filmnél, úgy itt is elmondható: legalább 40-45 percet simán ki lehetett volna belőle vágni. Így viszont a végére már fárasztóan hosszú az új SW-epizód.

Túlzott vicceskedés, cukiság és porgok

Az egy dolog, hogy eddig is voltak poénos beszólások a Csillagok háborújában, sőt, kifejezetten ilyen beszólásokra volt például Han Solo laza karaktere kihegyezve, de ebben az évben ezt sikerült egy kicsit túltolni. Nem az a baj, hogy erősen Disney-szagú, hogy folyton viccelődnek a szereplők, hanem az, hogy mindezt kifejezetten rossz ütemben teszik. Zavaró, hogy rosszkor és rosszul lettek beszúrva az egyes (esetenként nem is vicces, erőltetett) poénok, és bár önmagában a porgok megjelenése nem lenne nagy baj, hiszen mindenki jól tudja, hogy szeretjük a szőrös kis lényeket, de a Shrek Csizmás kandúrját is meghazudtoló nézés már túl volt a jó ízlés határán, és az amúgy teljesen öncélú fel-felbukkanásuk is legfeljebb erőltetett nevetést képes kiváltani a közönség soraiból.

Értem én, hogy a filmet igyekeznek a gyerekeknek is eladni, és ők ilyesmikre jobban emlékeznek, de ezt a vonalat ízlésesen kellett volna beleszőni a történet fonalába, és nem ennyire agresszíven. Itt is érvényesül a „kevesebb néha több” elve, és sokkal jobban járt volna mindenki, ha a Luke-ot körülvevő szigetvilágot finomabban, árnyaltabban mutatják be, és nem úgy, mintha valamelyik átlagos 3D-s gyerekfilmből léptek volna elő a töltelékkarakterek.

Magyar szinkron

Bár kiemelt produkcióról van szó, sajnos Az utolsó Jedik esetében kifejezetten ront az élményen a magyar szinkron. A poénok nem egyeznek az angol eredetivel (sokhelyütt a magyar verzió kárára), és Luke magyar hangja (Stohl „Buci” András) egyszerűen borzalmas. Nem kifejezetten csak arról van szó, hogy nem passzol Mark Hamill idősebb karakteréhez az orgánuma, de inkább arról, hogy aki látta őt már más filmekben, szerepekben, vagy színpadon, legalább egy negyed óráig nem tud elvonatkoztatni attól, hogy éppen Bucit hallgatja. Ennek következtében ez az első jó pár perc a régi idők kalózfilmjeit idézi, amikor még hangalámondással szinkronizálták a „nem hivatalos” kópiákat, és a szájmozgás sem volt éppen szinkronban az elhangzottakkal.

Értem én, hogy Kassai Károly teljesítményével sem voltak megelégedve a rajongók, de ezúttal sajnos minden kétség nélkül állíthatom, hogy ez a szinkronizálás teljesen félrement, és sokat ront a film élvezeti szintjén.

Leia „űrutazása” (a kakukktojás)

Őszintén szólva az Erő segítségével létrehozott védőbuborék koncepcióját én nem tartom túlságosan merész ötletnek, bár az is biztos, hogy sokan gondolhatták a nézők soraiban, hogy na, majd most pont így fogják Carrie Fishert kiírni a cselekményből.

Ennek ellenére a vizuális megvalósítása bőven hagy kívánnivalót maga után, hiszen leginkább olyan volt ez a pár perc, mintha a Gravitációból kölcsönözték volna, leszámítva azt, hogy főhősnőnk itt nem visel űrruhát. Bár meghökkentő a jelenet, és kizökkenti a nézőt a filmélményből, ennek ellenére úgy gondolom, összességében megindokolható, megmagyarázható és utólag elfogadható ez a megoldás, csak egy kicsit árnyaltabban kellett volna ábrázolni.

Canto Bight

Azt leszámítva, hogy kellett egy látványos, a Cantina-jelenetre és az első epizód podracingjére hajazó jelenet az új filmbe, semmi nem indokolja, hogy hőseink egy fokozottan fenyegető szituációból egyszer csak kiruccanjanak ebbe a kaszinóvárosba. Teljességgel fölösleges időhúzás, és bár itt ismerjük meg Benicio del Toro vadiúj karakterét (DJ-t), a cselekményszálat nagyon durván és eléggé öncélúan törték meg a készítők, ami jogosan verte ki több rajongónál is a biztosítékot.

Nyúlik, mint a rétestészta

A Disney-féle franchise részévé válás a leginkább talán akkor érhető tetten eme film esetében, amikor a karaktereket vesszük sorra. Nagy gonoszok tűnnek el egy szempillantás alatt, óriási hajók válnak semmivé (és egy maroknyira csökken az ellenállás létszáma), ám rengeteg új szereplővel is találkozunk. Némelyik esetében (pl. DJ) érezhető, hogy felbukkannak majd még a jövőben, Rey karakteréről is sokat megtudunk (bár valószínűleg a szüleit érintő megjegyzések félrevezetőek voltak), ennek ellenére nem érezzük azt, hogy Reyből lehetne az új Luke, vagy Kylo lehetne az új Darth Vader.

Ezek az újítások és vérfrissítések ugyan kellettek a sorozatnak, de egyrészt túlságosan gyors a tempó (olyan, mintha több évtized, vagy az első három epizód lemaradását próbálnák meg villámtempóban bepótolni a készítők), másrészt ettől súlytalanná válnak a két oldal szereplői, miközben a „nagy öregek” meg szép sorban kihullanak a sorból. A tendenciát természetesen meg lehet fordítani egy jól elkészített folytatással, ám a nyolcadik epizód még más utat választott: hiszen az üzenete inkább az, hogy bárki behelyettesíthető egy új szereplővel, aki viszi majd tovább a történetet.

A film záró jelenete pedig kifejezetten antipatikus és felesleges volt. A záró képsorok egyrészt olyan képzetet keltenek, mintha egy Spielberg-gyerekfilmből származtak volna, másrészt pedig az üzenete kifejezetten ellenszenves lehet a rajongók számára. Az egész filmből ugyanis árad az, hogy ez most már a Disney franchise része, és akármi is történik, akárhogyan is nevezik majd, lesz folytatás. Méghozzá jó sok. Jön az új generáció, és lesz egy halom Hannah Montana-karakter, akikből aztán önálló franchise-ként kinő egy-egy Miley Cyrus, amíg csak pénzzé lehet tenni a Csillagok háborúja nevet.

Az utolsó Jedik véleményem szerint az a rész, amelynél a hardcore rajongók elveszíthették a reményt, hogy valaha is épkézláb módon lezárul a hármas trilógia, és kerek egészet alkot majd a Skywalker családot bemutató űreposz.