Crash Team Racing Nitro-Fueled – Switch játékteszt

A Crash Team Racing nem is jöhetett volna jobbkor. Ugyanis az eredeti játék idén ősszel lesz 20 éves, s szebben nem is lehetne ünnepelni, mint egy polírozott újrakiadással, mely kellemes nosztalgiafaktort hoz a nagyoknak és vidám, boldog perceket a „hőskorból” a kicsiknek. A Naughty Dog játéka már megjelenésekor is sikervárományos volt, szám szerint pedig a negyedik felvonás mindenki kedvenc Bandicootjának történetében. Mivel a PS1 érában nekem sem volt már Nintendo gépem, szüleimtől ez a játék jött ajándékba a fa alá, s a Mario Kart széria egészen mostanáig teljesen kimaradt az életemből. Most azonban az utóbbit rommá nyüstölve ültem neki jelen cikkem tárgyának, és mondanom sem kell, egyből elragadott a pörgő, akciódús játékmenet, a kedves humor, a jól ismert karakterek, s a néha fogcsikorgatóan nehéz versenyek.

A történet szerint Nitros Oxide a bolygónkra pályázik, de a fairplay szellemében hajlandó adni egy esélyt, hogy a legjobb versenyző megküzdjön vele a planéta fennmaradásáért. 26 versenyző közül választhatunk és 31 pályán keresztül nyüstölhetjük az ellenfelet mindenféle power-uppal és aljas trükkel, hogy végül mi szálljunk szembe a gonosz Nitrossal és tegyünk pontot az űrlény követeléseinek végére.

Az Activision a jó szokását megtartva nem egyszerű újratextúrázást és semmitmondó, pénzlehúzás-szagú felújítást hozott, hanem a nulláról felépített élettel teli játékot. Az új Crash, csak úgy, mint a korábbi Crash trilógia és Spyro Reignited játékok gyönyörű grafikát és hamisítatlan, a kor igényeinek megfelelő, de a klasszikustól nem eltérő játékmenetet biztosít. Az egész olyan, mintha a fejünkben megszépült emlékekből épült nosztalgiavonatra szállnánk, ami szélsebesen robog a cél felé, nyomában rakétákkal, TNT csapdákkal és egy csapat alávaló gazfickóval.

Ami a Crash-t megkülönbözteti a legtöbb hasonszőrű játéktól, de legfőképp a közismert Mario Karttól, az a turbo-boost rendszere. A lényeg, hogy a kanyarokban, de akár egyenesben is elkezdhetünk farolni, ami által egy apró csúszka kezd töltődni. A megfelelő gombot a megfelelő időben megnyomva egy apró nitrofröccs érkezik a járműbe, amit ha sikerül zsinórban háromszor ismételni, irgalmatlan sebességlöketre tehetünk szert. Ráadásul a játék sokkal gyorsabb volument képvisel alapjáraton is, mint riválisai, a versenyzők sokkal jobban együtt maradnak, nagyon ritkán és csak nagyon erős szivatások (értsd: 4 rakéta zsinórban és egy aláhulló kődarab) esetén tapasztaltam csak, hogy elhúztak a többiek, de még ezt is sikerült behozni, ha nem is az első helyre.

A játék technikailag is teljesen rendben van. A pályák lenyűgözőek és egyediek, a karakterek végtelenül viccesek és árad belőlük a bájos idiótaság, verseny előtt, alatt és után egyaránt. A Switch verzió stabil, rezzenéstelen 30 FPS-t kínál handheld módban, ennek ára azonban, hogy ha nem dokkolt módban játszunk, a játék picit csúnyácskább lesz, de egyáltalán nem vészes minőségben és még így is nagyon szép a játék. Azonban ami megbocsáthatatlan, az a rengeteg töltési idő. A versenyek előtt szinte 30-40 mp kell, hogy betöltsön a játék, és arra is jó fél percet vártam, hogy a győzelmi dobogót megnézzem, csak azért, hogy újabb 20-30 mp után visszadobjon új versenyt keresni. Hiába no, a jó grafikának ára van, s legalább csak egyszer kell egy pályát tölteni, pár másodperc újra játszani, ha nem sikerül a verseny.

Játékmenet tekintetében is kitett magáért a játék. A pályák között egy szabadon bejárhat térképen mászkálhatunk, ahol eldönthetjük melyik versenyeket szeretnénk elkezdeni, milyen kihívásokat teljesítenénk és lehet gyakorolni is. Az egyetlen, ami maradt, hogy a játék még normal módban is piszkosul nehéz tud lenni. Soha, egyáltalán nem garantált az első hely, jó példa erre, hogy körülbelül 6-7-ik próbálkozásra sikerült csak megnyerni a második versenyt. Ráadásul a tippek és mechanikák csak versenyek után bukkannak elő, így például a húgom, aki nem játszott a korábbi játékokkal csak azután kapott esélyt egyáltalán a győzelemre, hogy elmondtam neki ezt az apró trükköt. (Szintén második pálya.)

A játékban rengeteg, játékbéli aranyért kapható testreszabhatósági lehetőség van. Az egyetlen hátulütő, hogy csak akkor kapunk aranyat, ha netre vagyunk kapcsolva, ami egy otthoni konzolnál nem akkora probléma, de egy handheld módnál kvázi öngyilkosság, pláne ha nem találunk elég erős wifi-t. (Ami a MÁV-on pl. pont nincs.)

Összességében azonban a játék így is piszkosul szórakoztató és nem egy mosogatást sikerült vele másra tukmálnom, hiszen egy gyors meccs (plusz a töltési idő) sok mindent le tud rendezni a családban. A grafika és a játékélmény teljesen rendben van, de nagyon kár a switches töltési időért. Mindenesetre útravalónak tökéletes szórakozás, de ha valaki a nagygépes és technikailag valószínűleg jobban teljesítő változatra vágyik, arra is bátran ajánlom.