Black Mirror: Bandersnatch – Filmkritika

Adott Stefan Butler, egy 19 éves programozó srác, aki egy Bandersnatch nevű lapozgatós (Kaland-Játék-Kockázat) könyvet szeretne számítógépes játék formájában elkészíteni. Az 1984-ben játszódó történet szerint az ötletét beküldi egy játékfejlesztő céghez, ahol felajánlják neki a lehetőséget: ha karácsonyig elkészíti a játékot, ők kiadják azt. Emberünk kicsit bezárkózós típus, aki ráadásul egy gyerekkori trauma miatt pszichológushoz is jár, és gyógyszereket is szed, viszont mindene a játékfejlesztés, és most szeretné megmutatni, hogy mire képes. Többek között az egyik fő kérdés a film során, vajon hogyan képes megbirkózni ezzel az óriási feladattal és az azzal járó stresszel?

Igen, a Bandersnatch nevezetű epizód egy interaktív film, azaz a nézőnek kell adott időn belül, amolyan QTE-ként választania két lehetséges folytatás közül. Ez alapesetben jól hangzik, hiszen a Kaland-Játék-Kockázat könyvek izgalmát hozza magával, no meg ki tudja, hogy esetleg a nyitánynál felajánlott két reggeli kukoricapehely közül melyik vezet azonnali elhalálozáshoz… Na, azért a tutorialként felajánlott első választásnál sokkal komolyabb és komorabb témákban is kikérik a véleményünket a film előrehaladása során, ám nem titkolt célja volt a készítőknek, hogy a nézők lehetőleg az összes lehetőséget végigpörgessék, hiszen csak így tárul ki előttük a teljes kép.

A koncepcióval talán még meg is lehetne barátkozni, ám ekkor jönnek a képbe a technológiai akadályok. Nem minden platformon támogatott a választás lehetősége, például régebbi Netflix-szoftververziókon vagy Chromecaston alapból nem tudjuk lejátszani a filmet, de ahol elindul, ott sem mindig jelennek meg a választási lehetőségek – volt olyan Smart TV, amelyiken egyszerűen nem voltak ezek láthatók, és egy márkás androidos okostelefonon is csak egy ezredmásodpercre villantak fel, hogy aztán rögtön el is tűnjenek, még mielőtt rájuk lehetett volna koppintani. Talán PC-n, böngészőből kezelhető a legjobban ez a felület – de mivel számítógépre már eddig is volt egy halom interaktív játék, akkor ebben mi az igazi újdonság?

Ha szerencsések vagyunk, és az általunk használt eszközön a fenti problémák nem jöttek elő, akkor sem lehetünk teljesen boldogok, hiszen a sztori sajnos bőven hagy kívánnivalót maga után. A szereplők ugyan nagyon ígéretesek, az alaptörténet is jó kiindulási pontként szolgál, és a néző számít arra, hogy a Black Mirror készítői valami izgit raktak össze a témával kapcsolatban, ám a lendület hamar megtörik. És nem csupán a QTE-k pár másodperces várakozásai miatt, hanem azért, mert az egész sztoriból hiányzik a nagybetűs HANGULAT. Minden adott lenne, hogy egy múltban játszódó, nosztalgikus, de a jelen felé kikacsintó epizód kerekedjen ki belőle, ám a nyitányt és a szoftverfejlesztő cég bemutatását követően teljességgel hiányzik belőle az, amit például akkor élhettünk át, amikor a Stranger Things gyerekszínészei besétáltak a játékterembe a második évad elején.

Ehelyett az egész egy kicsit unalomba fullad, hiszen főhősünk egyes történetszálakon már nem is foglalkozik igazán a címben is szereplő Bandersnatch befejezésével, és óriásikat ugrunk az időben anélkül, hogy bármi bővebbet kapna a néző az arcába annál, hogy „a döntéseddel zsákutcába futottál, haver”. Ahelyett, hogy izgalmas történetszálakat találtak volna ki a készítők, ráadásul az amúgy érdekesen felvezetett és bemutatott karakterek részletesebben kibontakozhatnának, gyakorlatilag kapunk rengeteg zsákutcát és két befejezést: az egyikben sikerül elviccelni az egész történetet, míg a másikban meg elég komorra veszi főhősünk a figurát. A többi befejezésben meg csak „elkallódik” vagy éppen meghal, rövidre zárva a sztorit. Frusztráló, ez a legjobb szó az élmény jellemzésére.

Bárhogy is érjen véget a történet, nem fogunk rá emlékezni néhány hónap múlva, és filmtörténeti szempontból sem nevezhetjük kiemelkedő eseménynek a Bandersnatch megjelenését. Kár érte, mert rengeteg potenciál lenne benne, még akkor is, ha eltekintünk az amúgy kiforratlan és nehézkesen használható mögöttes technikától. A néző körülbelül addig reménykedhet valami érdekes kifejletben, ameddig főhősünk ellátogat a szoftverfejlesztő céghez, majd meghozzuk első mindent eldöntő döntésünket. Innentől már csak lejtmenet következik, amelyet egy-két frenetikus, kikacsintós poén és nosztalgikus hangulatot árasztó easter egg próbál meg feledtetni velünk.