Beetlejuice Beetlejuice – Filmkritika

Ezen, általam megélt örömteli pillanatok, amit a csíkos öltönyös fickó kabaréjának köszönhetően tapasztaltam, idén, 2024-ben, sok-sok évnyi várakozás után egy folytatással szerették volna vissza kalauzolni a Tim Burton rajongókat a túlvilági élet rejtelmes városába. Mondanom sem kell, hogy olyan voltam mint a gyerekek ( magamat is beleértve ) karácsonykor, és alig vártam, hogy a kényelmes székbe besüllyedve, pattogatott kukoricát rágcsálva, és Fantát szürcsölve részese legyek, egy újabb emlékezetes produktumnak, és női megérzésem szerencsére most sem csalt, hiszen a Beetlejuice Beetlejuice nem csak hogy hozta számomra az első film szintjét, de valamilyen szinten sikerült felül is múlnia azt számomra. De hogy miért gondolom így? Nos kedves olvasó, megnyugtatlak, igyekszem kellő betekintést engedni számodra, hogy milyen élményekkel gazdagodtam és persze nem leírni és kimondani a Beetle….

Először is fontos kapásból leszögeznem azt, hogy a második rész egy nagy, összeturmixolt adag, amelyben minden összetevő a tökéletes helyén ér a nyelvünkhöz, megcsiklandozva ezzel ízlelő bimbóinkat, vagyis inkább a mozis hasonlattal élve, szemgolyónkat, amely olykor a lelkünket megszólító pillanatoktól, olykor pedig a poén zsenialitásától csal könnyet szemünkbe. Az alaptörténet jó pár évvel az első rész után veszi kezdetét, amikor is a főszereplők családi körében tragédia történik, és Deetzék három generációja hazautazik a rég maguk mögött hagyott Winter River-i házukba.

Lydia a hosszú évek alatt sem tudott megszabadulni a kísértetiesen dilis Beetlejuice emlékétől. Eluralkodik a pánik felette, amikor kezelhetetlen kamaszlánya talál a padláson egy titokzatos makettet, amely az ő kisvárosukat ábrázolja. Ez azonban nem csupán egy közönséges díszlet, hiszen hamarosan kiderül, hogy egy átjárót is rejt, amely a túlvilágba vezeti a kíváncsi fáncsikat, ahol mint kiderül szörnyű veszélyek fenyegetik a bátor vándorokat. Ha ez nem lenne elegendő, a széthulló félben lévő családot a felszínen lévő problémák is megkörnyékezik, így egy totálisan szürreális és kaotikus, átvitt értelemben vett útvesztőben találják magukat, amelynek megoldására az összefogás lehet a kulcs.

Fentebb említettem azt, hogy számomra pár szempontból felülmúlta az elődjét ezen epizód, és úgy érzem, mindenféle izgalmas részletet érintve, érdemes kiemelnem pár személyes kedvencemet, a jelentek típusai közül, amelyek ezen véleményemet alátámasztják. Először is, maga a család fontosságának jelképe nagyon erősen jelen volt a film egészében, és ezt mint egy családközpontú ember maximálisan nagyra értékeltem. Emellett a jó humort sem vetem meg, ahogyan hozzám hasonlóan sok más ember is így van ezzel, és ilyen szempontból is rengeteg vicces és az arcomat széles mosolyra nyitó momentum kísérte végig a történet egészét.

Amit még fontosnak tartok egy film véleményezése során az a történet kibontakozásának jelenléte vagy éppen hiánya. Nos a Beetleju….hopsz majdnem megidéztem, no de hol is tartottam, nos igen: A história esetünkben nem tartalmaz egyáltalán sallangot, és minden szereplőre pontosan annyi időt hagy, amely által ki tudnak bontakozni a színészek az adott szerepekben, a sztori fontosságához mérten természetesen.

Ebben sok alkotás megbotlik, hiszen túl hamar ér véget egy-egy fontosabb érzelmes jelenet, vagy éppen egy párbeszédben való gondolatmenetnek nem szánnak elég időt, itt azonban egyáltalán nem ez volt a helyzet, sőt épp ellenkezőleg, minden szereplő szájába adott szó odaillő volt, és nem érződött feleslegesnek.