Barbie – Filmkritika

Őszinte leszek, amikor megláttam a moziban a Barbie film első előzetesét, nem lepődtem volna meg ha a fejem felett az elmémben is vizualizált hatalmas kérdőjel manifesztálódik. Nem igazán értettem, hogy mi a létjogosultsága van a Mattel játékbabájáról készült élőszereplős filmnek és egyáltalán mi a halálról is fog ez szólni. Elvégre Barbie egy gyerekjáték, köztudottan az egyik leghíresebb és kimondottan a kicsiket megcélzó animációs darabok születtek eddig, illetve megszámlálhatatlan változat, az űrhajós Barbietól az orvoson keresztül az építőmunkásig. Ismerve a modern-kori Hollywood humorérzékét (igen ez egy szarkasztikus megjegyzés), semmi jóra nem számítottam és lelkiekben már fel voltam készülve az alpári, idióta és erőltetett viccekre, a jelentéktelen történetre és a mondanivaló teljes hiányára. Az se vigasztalt különösebben, hogy Margot Robbie bújik a címszereplő bőrébe, mert bár számomra a hölgy munkássága (na jó kit akarunk átverni, ő maga is) hatalmas tiszteletnek és szeretetnek örvend, úgy gondoltam, most fog belenyúlni egy karriertemető választásba. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.

A történet szerint a sztereotipikusan tökéletes Barbie változat (Margot Robbie) tökéletes életet él a tökéletes kis világában Barbie-landben. Minden szipi-szuper, minden reggel felkel, mindenki szeret mindenkit, és mindenki lehet bármi. A világ persze tele van Barbie elválaszthatatlan udvarlójával a Kenekkel, akik pedig egytől-egyig oda vannak a világ valamelyik Barbiejáért. Itt csöppen a képbe Ryan Gosling Ken figurája is, aki teljesen és reménytelenül szerelmes sztereotipikus Barbienkba. Azonban egyik napról a másikra Barbie (innentől kezdve a Barbie kifejezés Margot Barbiejára vonatkozik) úgy kel fel, hogy a világ már nem olyan szuper, ő nem olyan boldog, és hova tovább… nem jár többé féltalpon, hanem telitalpon kacsázik mindenhova és a halálon gondolkodik. És ami még rosszabb… narancsbőrös. Adott tehát a feladat, kideríteni, mi okozza ezt a furcsa viselkedést, és helyrehozni Barbie életét, amit hol is tehetne máshol meg, mint a való világban. Így hát útra kelnek Kennel, hogy szerencsét próbáljanak Los Angelesben, a valóságban, ahol a Barbie hiedelem szerint győzött a feminizmus, mindenki boldog és minden tökéletes, a világ gondjait ők oldották meg. Persze jön a hideg zuhany, Barbie rádöbben, hogy nem oldottak meg semmit és a világunk messze nem olyan tökéletes, mint az ő álomországa, Ken pedig kendőzetlen megdöbbenéssel konstatálja, hogy a férfiak nem a nők után rohangászó agyatlan játékbabák, hanem köztiszteletben álló vezető egyéniségek.

Nehéz nem észrevenni az áthallást és kettősséget amit a film magán hordoz. Gyorsan leszögezném, hogy aki egyből feminista propagandát kiált, nem is tévedhetne nagyobbat. Ugyanis a film egyfelől nevet az egész jelenségen, másfelől olyan brutális nyerseséggel és őszinteséggel áll bele néhány kérdésbe, amit komolyan tanítani kellene. Az elemzőbb beállítottságú néző számára komoly dilemmák jönnek elő a szirupos-vicces történet mögül, úgy mint a nők és a férfiak szerepe a társadalomban, a túlkompenzálás kérdése, és nem mellesleg az örök kérdés, hogy épp a ló melyik oldalára esünk, ahelyett, hogy ráülnénk. Persze a kritikusabb nézők elmondhatják, hogy ez tök jó, de azért érezhető, hogy a feminista vonal felé billen a nyelve (ami egyrészt természetes, hisz Barbie, másfelől ébredjünk fel, talán meg van az oka), de nem szabad elmenni szó nélkül Ken útkeresése mellett sem. Ugyanúgy felszínre kerül a női lét kihívásai mellett a férfi társadalom sok dilemmája, úgy mint a mindennapos megfelelési kényszer, az irányítás felelőssége, a férfiak érzelmei és így tovább. Ezt a kettőséget pedig képes úgy végig vinni a film, hogy egyszer sem csinál belőlük viccet, nem bagatellizálja el őket.

Mindezt a mondanivalót a Barbie egy két órás játékidőbe próbálja belesűríteni, ami számomra egy kissé feszes volt. Azonban az tagadhatatlan, hogy a film önmagára reflektáló monológjai nagyon a helyükön vannak. Gloria (America Ferrera) monológja a női lét nehézségeiről véleményem szerint olyan erősre sikeredett, hogy azt mindenkinek életében egyszer kötelezően hallania kellene, de Barbie és Ken következtetései és meglátásai is képesek komolyabban elgondolkodtatni a nézőt.

Összességében, véleményem szerint, a Barbie film remekül sikerült. Persze vannak elemek, amiket ha nagyon szeretnék, lehetne kritikával illetni. Ilyen például a hullámzó ritmuskezelés (hirtelen érzelmi váltások a humor és a gondolatébresztés mezsgyéjén), illetve számomra az, hogy jó néhány kérdés csak a felvetésig jutott, érdemi elemzés vagy válaszadás nem érkezett rá. Ez persze nem feltétlen gond, gyakran a gondolatébresztés is elég nehéz feladat tud lenni, azt viszont Barbie egy légies szaltóval könnyedén megugrotta. A színészi játék számomra pazarul sikerült, Gosling Ken szerepében hatalmasat alakított, Margot Robbie meg imádnivaló Barbieként parádézott a vásznon, de a mellékszereplők is igazán kitettek magukért. Muszáj leírnom, hogy nem tökéletes produktumot kaptunk, viszont az is biztos hogy Barbie számomra eddig minden idők legnagyobb filmes meglepetése, amit bátran ajánlok mindenkinek.