Bad Boys – Mindent vagy többet – Filmkritika

Az elmúlt évtizedről joggal állíthatjuk, hogy a szuperhősfilmek dominálta akciózsáner erősödése végett egy homogén, már-már unalmas, egy kaptafára épülő mozis érává nőtte ki magát. Az utóbbi időben azért akadtak próbálkozások arra, hogy Hollywood feltámassza az X és Y generációnak kedves klasszikus műfajt, s ennek egyik szószólója a Martin Lawrence és Will Smith nevével fémjelzett Bad Boys széria harmadik felvonása. Arra, hogy mekkora igény van erre mi sem jelzi jobban a harmadik rész sikere, majd a most érkező negyedik rész adrenalin és humor fűtötte megjelenése. És akkor a pletykált ötödik részről még nem is beszéltünk.

A Bad Boys 4 (csak így röviden) az előző etap közvetlen folytatása. Mike Lowrey fia börtönben van, Howard kapitány halott, a srácok pedig hónapokkal később tengetik mindennapjaikat. Mégpedig olyannyira, hogy Mike a nyitányban éppen az esküvőjére indul, Marcus pedig tömi magába a mindenféle egészségtelen amerikai kalóriabombát, ezzel még jobban felidegesítve az amúgy is késésben lévő vőlegényt. A film természetesen még jobban rájátszik a főszereplők életkorára, s ezúttal Marcus a kardióján kívül is megérzi, hogy bizony 50 fölött már figyelni kell arra, mit eszik az ember. Az említett esküvőn szívrohamot kap, majd testen kívüli élmények hála, új erőre tesz szert, egészen megfickósodik, és ezerkétszáz százalékon pörög, életében először fittyet hányva mindenre, gyakorlatilag átvéve Mike karakterjellemzőit, felnagyítva azokat. Ezzel szemben Michael pedig rájön, hogy már van veszteni valója és alkalmi pánikrohamokkal kezd el küzdeni. Ezt nem tetézhetné jobban más, minthogy volt főnöküket, Howard kapitányt besározzák, és egy mindenre kiterjedő drog és korrupció botrányba keverik.

Ennyiből talán látszik is, hogy a humorforrások száma a felállásból adódóan végtelen, s a készítők elengedték a harmadik részt jellemző, komoly, borongósabb megközelítést is (melynek a főgonosz látja kárát, de majd erről később). Mike és Marcus (főleg az utóbbinak köszönhetően) a klasszikus értelemben vett humort tolják, ugyanúgy képesek nevetésre bírni a közönséget, mint eddig is tették, és örök hálám a forgatókönyv íróknak, hogy a manapság oly divatos, otromba, egyálalán nem vicces fingós, böfögős, káromkodós etapokat egy az egyben elhagyták. A srácok minden egyes helyzetet képesek teljesen kifigurázni a játékukkal, és a legnagyobb lövöldözések közben is megy a verbális adok-kapok, a helyzetkomikumra pedig sokszor a képi világ és a rendezés is rárak egy lapáttal.

A történet szempontjából nincs most semmi váratlan, a fordulatokat még távcső nélkül is simán látni lehet, azonban szépen és koherensen halad a végkifejlet felé. Rendezés szempontjából voltak érdekes megoldások is, külön tetszett a Will Smith testére szerelt testkamerás megoldás is (a színész instagrammján lehet is látni egy „behind the scenes”  videót ennek megvalósításáról), ahol rohamtempóban váltakozik az akció közben az FPS nézet és a „fegyver szempontjából” vett kameraállás. Úgy gondolom, kisebb bravúr Will Smith részéről, ennek menedzselése, ráadásul ilyen jól.

Kapunk visszatérő szereplőket is, akiket a nosztalgiázni vágyó nézők kedvéért nem neveznék meg, illetve kortárs kikacsintások is, főleg a mémek világába. Utóbbit a közönség egy része hangos nevetéssel fogja jutalmazni, míg másik részének fel se fog tűnni, hogy mi történik. Ezen felül itt van a harmadik rész két legerősebb újonca is, Kelly (Vanessa Hudgens) és Bjö.. akarom mondani Dorn (Alexander Ludwig) szerepében, akik képesek érvényesülni a két nagyágyú mellett. Sajnos Armando (Mike fia) számomra egy jellegtelen, gonoszul nézek, szürke zónás figura lett, aki kényszerből megteszi amit kell, de nem sikerült szerethetővé varázsolni. Azonban visszatér a közönség kedvenc, talán most már tényleg 30 éves cula, Reggie, aki szintén megkapja a maga 5 perces hírnevét, mégpedig olyan jól tálalva, hogy a második rész ikonikus jelenete minimum elismerően tud majd csak pislogni.

És akkor, ahogy említettem korábban, következzen az ügyeletes főgonosz. Eric Dane karaktere, akinek teljesen őszintén mondom a nevére sem emlékszem, az internet szerint James McGrath teljesen súlytalan. Képernyőideje sincsen sok, lényegében a motivációjából se sokat látunk, leszámítva, hogy drog és pénz, amit szépen az ember szájába rágnak. De nem érthető, hogy miért kellett ez a básározás, milyen fenyegetést jelentett a már hónapok óta halott Howard kapitány és még sorolhatnám. Persze a hasonló típusú zsarufilmeknek nem ez a fő mozgatórugója, inkább csak egy ok a másfél-két órás cselekménynek, de azért jó lett volna látni egy karizmatikusabb, keményebb, erősebb ellenfelet.

Összességében azonban úgy gondolom, hogy a negyedik rész hozza a tőle elvárt dolgokat. Érzésem szerint sokkal jobban sikerült, mint a harmadik rész és úgy gondolom, hogy bőven van még a srácokban kraft ahhoz, hogy egy ötödik etapot is leszállítsanak nekünk, amennyiben van releváns mondanivalója egy új történetnek. Nem szeretném azt látni, hogy úgy jár a széria, mint a hajdan szebb időket is megélt Családos Iramban. De jelenleg emiatt nem kell aggódni, a 90-es évek kölykeinek és az ott serdülő felnőtteknek a Bad Boys – Mindent vagy többet egy remek emlékeztető arra, hogy a klasszikus akciófilmek köszönik szépen jól vannak és jobban oda tudnak csapni, mint a mostani szuperhősfilmek többsége.