Az áruló pengéje – Könyvkritika

Az öregkabátosok kántorát, avagy vezetőjét követjük nyomon, ahogy furcsábbnál furcsább kalandokba keveredik két társával egy árulás és ármány sújtotta, kicsit középkori világban. Kicsit középkori alatt azt értem, hogy az öregkabátosok leginkább lovagok, de még az író is úgy hivatkozik rájuk, hogy lovagbírák, viszont többször találkozunk pisztolyos emberekkel a történet folyamán. A világ egyébként nem is hasonlít semmire, amit eddig hallottunk, egy több furcsa régióból álló országban járunk, ahol minden egyes tartomány egy hercegség, és van egy király. A hercegek pedig önmagukban királyi családok, akik a saját uradalmaik felett uralkodnak csak, míg a király minden egyes tartományra szabhat ki törvényeket, és uralma van az egész ország felett. Azonban erre a hercegek erősen magasról tesznek, erre kell az öregkabátosok rendje, akik betartatják a törvényeket szerte az országban.

A történet nem egészen így indul, egyből a közepébe cseppenünk mindennek, és azonnal a történések sűrűjében találjuk magunkat, amikre jobb, ha odafigyelünk, mert egyszerre több szálon, több karakterrel és több idősíkon mozog a sztori. Van egy fejezet, amikor még a „jelenben” vagyunk, egy másikban pedig már Falcio (főszereplőnk) történeteit halljuk arról, hogy miként élte gyerekkorát, vagy miként csatlakozott a tépettgúnyájúak közé. Ez az ugrálás kellően felrázza mind a sztorit, mind pedig az olvasót, és jót is tesz a történetnek, hiszen miközben a főhős visszaemlékezését hallgatjuk is, halad tovább a háttérben a cselekmény. Így bár az utazások nincsenek annyira részletesen megfogalmazva, csak ha történik is valami, de nem csak azt olvassuk, ahogy mennek és beszélgetnek egész úton egymással. Az pedig, hogy így akarják felrázni az olvasót, és elérni, hogy ne lankadjon a figyelmünk egy percre sem, egészen érdekes hozzáállás, és szerintem kellően más megközelítés, mint amit a mai könyvek szoktak alkalmazni, amelyek inkább rövidebbek, de nem olvasunk annyit arról, hogy mit kezdenek a szereplők magukkal miközben utaznak.

Nagyon pörgősre írta meg a könyvet Sebastien De Castell, hiszen még a visszaemlékezésekben is legalább egy kis harc, vagy a házasélet valamilyen formája kerül előtérbe, ha egyszer már ezek a mozgatórugói az egész „mesének”. Mivel az öregkabátosoknak folyton menekülniük kell, hiszen árulóvá lettek, ezért izgalomból nincsen hiány: folyamatosan vagy ők törnek valakik (legtöbbször a hercegek lovagjainak) életére, vagy valakik velük akarnak végezni. Ha pedig ez nem elég, akkor csatlakoznak egy karavánhoz, akik az ország egyik legveszélyesebb és leghalálosabb pontjában akarnak társalogni az egyik herceggel, aki nagyon nincsen oda a bőrkabátos békebírókért.

Nem egy tipikus „nem lehet letenni” olvasmányról beszélünk. Tudni kell, hogy egy ilyen formátumú könyv sokszor azt fogja elvárni tőled, hogy gondolkozz, próbáld emészteni azt, amit olvastál, és dolgozd fel az eseményeket, mert ha nem, akkor nagyon könnyen el fogsz hullani menet közben. De ez adja a varázsát is, és azt a faktort, hogy bár néha meg kell állni, nem tudod kivárni, hogy végre olvashass már egy kicsit többet belőle. Ha a sorozat többi tagja is ilyen, akkor én bizony állok elébe a kihívásnak. De Castell stílusa (már amennyit a fordításba áthozott a fordító) kellőképpen nyers és közvetlen az én ízlésemnek, de akit ez zavar, az már bele se kezdjen, hiszen ez uralja az egész regényt az első oldaltól az utolsóig. De ha kedveled az ilyesmit, akkor nyugodtan vágj bele, ugyanis egy nagyon kellemes olvasmány, és bár nagyon ugrál a különböző idővonalak között, nem fogunk elkavarodni benne, ha eléggé odafigyelünk.