Astral Ascent – Játékteszt

Manapság évente több tucat játékot kapunk a roguelike lenyűgöző műfajában, de nem mindegyik képes megmászni a hegy csúcsát, mint egy Hades, Dead Dells, Risk of Rain 2, vagy a The Binding of Isaac. Nos, az Astral Ascent lehet a következő az említett nagy nevek között.

Ha konkrétabbak akarunk lenni, akkor pedig a roguelike játékok roguelite kategóriáját erősíti, mely mellőzve az instant GAME OVER fogalmát, a nekifutások között lehetővé tesz bizonyos fejlesztéseket és hosszútávon így a játék korai szakaszát egyre gyorsabban tudjuk teljesíteni, a későbbiekben megszerzett bónuszok pedig sokkal többet fognak érni ezen fejlesztések által, megkönnyítve a lassú, de stabil előrehaladást.

A meglátogatott világ neve e játék esetében a „The Garden” nevet viselő asztrális világ, mely a játék fő hubjaként is funckionál. Lakói lényegében fogvatartottjai ennek a helynek, az általunk irányított karakterek célja pedig az lesz a játék története során, hogy legyőzzék ennek a gyönyörű börtönnek a tizenkét csillagjegy témájú őrzőjét, ezzel lehetővé téve mindenki számára a szabadulást. A kvázi főszereplőnk, Ayla a játék elején beoson a Garden-be, hogy tőrével és orgyilkosi tehetségével megpróbálja ezt megvalósítani, de a tizenkettő legyőzése nem kis teljesítmény. Az átfogó történetet kevésbé érezzük fontosnak, mint magukat a karaktereket megismerni, különösen annak köszönhetően, hogy a szövetségeseinkkel (sőt, magukkal az ellenfeleinkkel is) kapcsolatot építünk ki, ahogy többszöri nekifutásra találkozunk velük.

Az Astral Ascent játékmenete tekintetében egy 2D-s akció Roguelike. Ebből következik, hogy a karaktereink három alapvető mozdulattal rendelkeznek: alaptámadással, mely a karakter saját fegyverétől függ, speciális támadásokkal, mely jelen esetben egymás után szőtt varázslatok lesznek, és ami az action rougelike-ok alappillére: egy dash, mely egy barátságos idejű sebezhetetlenséget biztosít, elegendőt a legtöbb támadás kijátszhatóvá tételéhez. A karakterek irányítása mind billentyűzeten, mind kontrollerrel első nekifutásra is tökéletes, precíz és az animációk pedig folyékonyak és látványosak.

Az alaptámadás és annak kombói manát generálnak, mely szükséges a speciális varázslataink elsütéséhez. A varázslatláncunk mindig négy varázslatból fog állni, ezek pedig egymás után, meghatározott sorrendben használhatók – ha lecseréljük őket menet közben, akkor a cserélt helyére kerül a sorban – nem pedig tetszés szerint. Az Astral Ascent minden egyes nekifutáskor randomgenerált pályákon, véletlenszerű varázslatokat és fejlesztéseket tesz elérhetővé számunkra, ezek ereje és a pályák nehézsége, ahogy az ilyen stílusú játékoknál szokás, előrehaladásunkkal egyre jobban növekedni fog. A varázslatok sokfélesége az egyik oka annak, hogy egy kiemelkedő játékról beszélhetünk és ezeket még fűszerezik a gambit-ek és az aurák, melyek erősítik a varázslatokat és támadásainkat, bónusz tulajdonságokat adva nekik. Ezt a rendszert még megfejeli az is, hogy mindegy egyes varázslatra négy különböző gambit-et aggathatunk, melyek igazán egyedi kombinációkat eredményeznek minden alkalommal.

A hub-ból kilépve különböző utak között választhatunk, melyek előre megmutatják a kihívás nehézségi szintjét és a jutalmunkat, ha sikerül teljesíteni őket. Az Astral Ascent, kategóriájából fakadóan nem egy könnyű játék, és minden próbálkozás egy félresikerült mozdulattal egy pillanat alatt véget érhet, a roguelike stílus miatt azonban minden próba könnyebb lesz az előzőnél. A játék továbbá jutalmazza a teljesítményünk kisebb-nagyobb in-game achivementekkel, melyek további nyersanyagot/fizetőeszközt biztosítanak a bázison elérhető fejlesztések feloldásához. Halálozáskor a pályák közben megszerzett és felmaxolt varázslatok lenullázódnak, de a bázisunkra visszatérve az ott elnyert képességeink és fejlesztéseink végig velünk maradnak.

Szót kell még említenünk a területek végét jelentő boss-fightokról is: minden pálya végét a 12 csillagjegy egyik tagja zárja, egyedi támadásokkal és nehézséggel. Mivel általuk fogunk a legtöbbször elhalálozni, többször is össze fogunk velük futni, mire sikeresen bedaráljuk mindannyiukat és elérjük a játék eleji célunkat: mindannyiunk felszabadítását.

A grafikai körítést azt hiszem nem kell bemutatnom, a pixel art stílus több tucat modern roguelike cím alapja. A környezet, az effektek, mind-mind a retro korszakot idézik, ám modern sebességgel és reakcióidővel. Amiben a játék viszont kiemelkedik a tömegből az a zenei anyaga: volt, hogy percekig csak hagytam futni a háttérben, hogy hallgathassam az éteri dallamokat. Ha esetleg egyedül küzdve elunnánk magunkat, egy társunk is becsatlakozhat a játékba mellénk lokális vagy online co-op keretében.

A végére viszont némi fekete-leves: a játék összességét nézve, nem mindenkinek fogja elnyerni tetszését. A már említett Hades vagy Dead Cells köröket ver rá játékmenetét és sztoriját tekintve, de ettől függetlenül kár lenne még temetni. Rengeteg fejlesztés és extra tartalom vár még minket a jövőben a Hibernian Workshop játékában!