Assassin’s Creed: Last Descendants – A kán sírja – Könyvkritika

Az Assassin’s Creed Last Descendants első kötetéről már írtunk, ami a New York-i Felkelés címen kapható. Most ideje a másodikkal foglalkozni. Aki olvasta az elsőt, tudja, hogy nem voltam elájulva, pedig a sorozat célja az lenne, hogy aki nem ismerős az Assassin’s Creed-sorozatban, azokat is megragadja. Az elsőnek még csak-csak sikerülhet, de a Kán sírja már más tészta.

Mielőtt elkezdeném a mérhetetlen ostorozást, ismerkedjünk meg a történettel, ami természetesen spoileres lesz annak, aki nem ismeri az előzményeket.

„Owen és barátai vesztettek. Pedig amikor a lehetetlennel dacolva rábukkantak egy ősi és nagy hatalmú relikvia, a legendás Édenszigony egy darabjára, úgy tűnt, semmi sem állíthatja meg őket. Az Édendarab után rajtuk kívül két rivális szervezet, az Orgyilkos Testvériség és a Templomos Rend is kutatott, ám mielőtt még bármelyikük rátehette volna a kezét, egy ismeretlen harmadik fél szerezte meg. A tizenévesek csapata menthetetlenül szétesett: Owen és barátja, Javier az orgyilkosok oldalára állt, míg a többiek a templomosokkal tartottak. Az Édenszigony maradék két darabja még mindig felfedezésre vár, és mindkét titkos társaság kész arra, hogy elmenjen a végsőkig. A következő darabot jó eséllyel a mongol hadúrral, Batu kán unokájával, Möngke kánnal együtt temették el, akinek a sírját sohasem találták meg. A két ellentétes oldalon álló fiataloknak vissza kell térniük az Animusba, hogy alámerüljenek a háború tépázta mongol Kína szimulációjába, és az idővel versenyt futva felkutassák és biztonságba helyezzék a következő Édendarabot, még mielőtt az ellenség birtokába kerülne.”

Történetünk ott folytatódik ahol az első befejezte: Monroe eltűnt, Owen és Javier az Orgyilkosokkal van, menekülnek a Templomosok elől, illetve keresik az édendarabot. Miközben Grace, David, Sean és Natalya az Abstergónál van, és több kísérletben is részt vesz. Ugye, hogy izgalmasnak tűnik? Naná, hogy NEM AZ!

Nem tudom, mikor volt a kezemben utoljára egy olyan könyv, amit ennyire utáltam újra és újra elővenni. Az hozzá tartozik, hogy már egy ideje egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy huzamosabban olvassak belőle, mert kb. 2 fejezet után fizikai fájdalmaim voltak. De hát egy hosszabb vonatút sok mindenre ráveszi az embert.

És hogy mi a bajom a könyvvel? Ilyen rossz karaktereket ritkán ismerhetek meg. Semmi fejlődésben nem volt részük, a könyv kb. 70%-ban ide-oda ugrálunk, hogy mindenkinek jusson egy kis falatka, kivéve Davidnek, mert nála csak a meséiből tudjuk, miket művel. Nincs egy egységes vonalunk, egyik szereplőhöz sem fogunk kötődni, ellenben Seant annyira gyűlöltem a könyv során, hogy amikor megláttam a nevét, elkezdett kattogni az agyam, és reménykedtem, hogy 1-2 oldal után eltűnik, de nem… Komplett fejezeteket kap feleslegesen.

Lenne egy érdekes történetünk a mongol hódítások idejéből, de alig foglalkozunk vele, pár fejezet erejéig feltűnik, majd utána megint máshova kalandozunk. Egyszerűen vagy túl rövid a könyv, vagy kevesebbet kellet volna foglalkozni egyes szereplőkkel. Ráadásul a magyar szerkesztésnél is vannak kisebb gondok, egy-egy elírás, de van olyan is, amikor nevet cseréltek fel, és ez annyira feltűnő volt, hogy ki is zökkentett. Ritkán fordul elő ilyen a Fumaxnál, így ez talán megbocsátható.

Az olvasás során azon gondolkoztam, hogy mi a rosszabb? A film vagy ez a könyv. De valahogy a film még mindig vezet, igaz, csak egy nagyon rövidke hajszállal.

Ha van olyan Assassin’s Creed-rajongó ismerősünk, akit nem igazán szeretünk, annak vegyük meg ezt a könyvet. Egyéb esetben viszont inkább azt mondom, hogy a többi AC-könyvet olvasgassuk, mert azok sokkal, de sokkal jobbak.

Az Assassin’s Creed Last Descendants – A kán sírja az, amiről nem igazán tudok jót mondani, maximum annyit, hogy bármikor becsukhatom, és egy polc mélyére dughatom, hogy letagadjam, hogy megvan. Míg az első rész kifejezetten üdítő volt, ehhez erős töményt kell inni, hogy komolyabban elmélyedjünk benne.