Álom doktor – Filmkritika

1977-ben jelent meg Stephen King regénye, a The Shining, amit magyar fordításban csak kilenc évvel később, 1986-ban adtak ki először, A Ragyogás címmel. A könyvből a néhai rendező zseni, Stanley Kubrick 1980-ban készített filmet, ami főként Jack Nicholson-nak köszönhetően az egyik leghíresebb film klasszikussá nőtte ki magát az eltelt évek alatt. A borzongás nagymestere megírta a történet folytatását, ami 2013-ban került a könyvesboltok polcaira, és amelyből néhány évvel később, ugyanazzal a címmel, 2019-ben Mike Flanagan álmodott vászonra valami elképesztően hideg rázós, két és fél órás „horrort”, amely – megelőzve az amerikai premiert – november 7-től elérhetővé válik a hazai mozik repertoárjában.

A film megtekintését az első rész előzetes felelevenítésével javaslom mindenkinek, mert így sokkal komplexebb élményt nyújt(hat) majd a folytatás. A következő sorok SPOILER-t rejthetnek azok számára, akik nem ismerik a történetet, vagy nem látták még a harminckilenc éves film klasszikust.

Az Álom doktor főszerepét Ewan McGregor kapta, ő játssza az első részből megismert Danny Torrance felnőtt karakterét. Lecsúszott alkoholistaként találkozunk vele, akit még mindig gyötörnek múltjának szörnyű emlékei. A gyerekkori sokkot, amelyet édesapja ámokfutásától, a különböző túlvilági lényektől és az édesanyja korai elvesztése miatt kellett elszenvednie, felnőtt férfiként sem tudja teljes egészében a helyén kezelni. A „ragyogást” viszont az évek alatt sikerült kontrollálnia, -amelyben nagy szerepe volt egy múltbéli jóbarátnak- így az őt kísértő lények úgy tűnik, hogy végre nem háborgatják a mindennapjait, „bedobozolt lelkekként” élik a sötét örökkévalót. A sors összehozza főhősünket egy ex-alkoholistával, Billy Freeman-nel (Cliff Curtis), aki egyfajta mentora lesz Danny-nek a csoportterápiák során, és akinek köszönhetően főhősünk élete úgy tűnik, hogy végre a normális kerékvágásban halad tovább, és munkát vállalva egy Hospice-házban igyekszik megkönnyíteni az ott lévő betegek utolsó óráit különleges képességével.

Úgy tűnik, hogy nem csak Danny-nek van furcsa adottsága, hanem a vele kapcsolatba lépő ifjú lánynak is. Abra (Kyliegh Curran) telepatikus képessége, és hihetetlenül intenzív „ragyogása” feltűnik egy különös nőnek, Rose-nak (Rebecca Ferguson) is, aki egy csapatnyi fura  szerzet vezetője. Mindeközben gyerekek tűnnek el, város szerte, és úgy tűnik többé már Abra sincs biztonságban. A „ragyogás faló” szörnyek (Igaz Kötés) karmaitól egyedül Danny képes megmenteni a kislányt, ám ehhez olyan helyre kell eljuttatnia, ahol gyerekkora óta nem járt, és ahol minden borzalom kezdődött… A Szép-kilátás/Panoráma Hotel minden sebet feltép, és Danny kénytelen újra szembenézni az „ott lakó” borzalmakkal, köztük a vízbe fulladt asszonnyal, az ikerpárral, Lloyd-dal a csapossal, és talán akitől a legjobban tartott, az apjával…

Személy szerint nem olvastam egyik könyvet sem, így nem tudok és nem is szeretnék metszéspontokat keresni. Engem ami megfogott, az a hihetetlenül borzongató hangulat, ami az egész filmet átjárja. Mindezt erősítik az elképesztően izgalmas és látványos jelenetek, valamint bravúros rendezői megoldások (Rose lebegése a város felett, Abra képességeinek szemléltetése, vagy épp a ragyogás felfalásának szertartása). Rebecca Fergusson játéka rabul ejti az ember tekintetét. Ékes példája annak, hogy milyen mértékű gonoszság lakozhat egy szép arc mögött… Jó volt őt a korábbi szerepeihez képest valami egész másban látni. Telitalálat volt őt szerződtetni a kalapos karakterre. Ewan McGregor is tökéletesen teljesíti a szerepéhez fűzött elvárásokat, igaz neki színészileg szerintem nehezebb dolga volt, mint kolléganőjének, hiszen az ő esetében inkább az érzelmi válság különböző fázisait kellett láttatnia jelenetei nagy részében, úgymint a múlttal való megbékélés, a traumák feldolgozása, az alkohollal való leszámolás, vagy épp a sötétséggel történő szembenézés. Negyvennyolcévesen is van még az arckarakterében valami „ártatlanság”, a tekintetében pedig valami elképesztő mértékű mélabússág, ami nagyszerűen illeszkedik egy ilyen múltú karakter megjelenítéséhez. Számomra picit furcsa volt, hogy nem Anger Zsolt hangján szólalt meg, de Rajkai Zoltán is kiváló munkát végzett.

Bizonyos múltbéli jeleneteket újra forgattak, és az eltelt évtizedek miatt logikusan más színészek alakítják a már ismerős karaktereket, így ne lepődjünk meg hogy Shelley Duvall, valamint Jack Nicholson helyett Henry Thomast és Alex Essoet láthatjuk pl. a kis Danny szüleiként… Apró meglepetést is kapunk az alkotóktól, ugyanis egy cameo erejéig belecsempészték a filmbe Danny Lloyd-ot, aki az 1980-as Ragyogásban a kis Danny-t alakította. A jól ismert momentumok (szálloda, szőnyeg, lift, 237-es szoba stb.) mind visszatérnek, különösképp az a vérfagyasztó egyedi dallam, amelyhez anno Wendy Carlos és Rachel Elkind zeneszerző páros – láss csodát-, magyarok nagyjait (Bartók Béla, Ligeti György)  is segítségül hívta (már ami a korábbi komponálásaikat illeti).