A Plague Tale: Innocence – Játékteszt

Sokszor mondom, hogy manapság nagyon nehéz megütni az ingerküszöbömet a játékok terén, pláne nehéz megtartani az érdeklődést hosszabb távon is. Pedig annyi jó játék érkezett idén is, néhánynak a végére is értem, egyet-kettőt nem tudtam letenni, de a többség végig játszásra várva búslakodik a polcon. Mint játék, nincs velük baj, hisz olyan címek várnak rám az idei szezonban, amik elvesztették a figyelmemet az elmúlt hónapokban, mint az Assassin’s Creed Odyssey, Kingdom Hearts 3, Division 2 és még pár alkotás. De valahogy már nem kötnek le. Ezért is lepődtem meg, hogy a Plague a maga hangulatával, történetével, karaktereivel, de egyszerű játékmenetével ennyire meg tudott ragadni. Így hát nem is tudok mást ismételni, mint amire már régóta próbálok rávilágítani: a jó történet és hangulat minden, de minden hiányosságot elvisz a hátán. És valóban…

A történet a De Rune család körül mozog. Egy kellemes őszi délutánon Amicia édesapjával járja az erdőt vaddisznóra vadászva. Az aranyos kis vadászkopónk boldogan rohangál a környéken, apa és lánya vidáman beszélget, a képernyőről is lesüt a meleg napfény és nyugalom. Pontosan olyan a hangulat, aminél az edzett és tapasztalt játékosok már előre tudják: itt hamarosan valami nagyon rossz fog bekövetkezni. És valóban, Amicia rövidesen szembe találja magát a pestisjárvánnyal, ami ráadásul nem csak szörnyű járványként, hanem életveszélyes tömegekben a felszínre törő patkányhordaként, ami pillanatok alatt mindent elemészt, ami él és mozog. Ha ez nem lenne elég, akkor az inkvizíció is a nyomunkba ered. Feladatunk így nem más, mint menekülni, ráadásul beteg kistestvérünk, Hugo is a mi felelősségünk lesz, miután az inkvizíció lerohanja a családi birtokot. Hogy mi a közös a járványban, a patkányokban és mindez hogyan függ össze Hugo-val, pedig a remekül vezetett történet során fog kiderülni.

A játék jelentős része a lopakodásra, menekülésre illetve egyszerűbb puzzle feladványok megfejtésére épül. Hugo folyamatosan velünk van, fogja a kezünket, s ha valamilyen oknál fogva el kell válnunk, az se tarthat túl sokáig, mivel Hugo elég labilis idegzetű, s sokszor akkor is rohamot kap, ha vele vagyunk. Kezdetben egy parittyán kívül nem sok mindenünk van, azt is inkább elterelésre, mintsem fegyverként lehet használni. Az ellenfelek páncélt viselnek és a kövek simán lepattannak róluk, így csak kivételes esetekben lehetséges önvédelemre használni eszközünket. Idővel majd azonban fejleszthetővé válik, és különböző eszközöket is bevethetünk, mint például saját készítésű molotovkoktélt. Az, hogy az adott esetben mire van szükségünk viszont nem nagyon okoz fejtörést, mivel a játék a legtöbb esetben eléggé nyilvánvalóvá teszi, hogy mit is kéne használnunk. Vagy a megfelelő helyen van egy adott tárgy, vagy összetevőket kapunk a kraftoláshoz, vagy fémesen csillog a megdobandó tárgy, ami eltereli az inkvizíció embereinek figyelmét.

Ellenfelek tekintetében a játék nem túl változatos, alig néhány típus van a katonák között, s bár az opcióink jelentősen növekednek a továbbhaladás tekintetében, a kihívás nem képes ehhez igazodni, így a játék felétől eléggé repetitívvé válik a játékélmény. Azonban mindezt remekül ellensúlyozza a kiválóan megírt történet és az Amicia, valamint Hugo közötti kapcsolat. Az egész körítés, a hangok, a szinkronok és a zene mind-mind olyan pluszt adnak a hangulathoz, ami a repetitív és túl sok kihívást nem jelentő játékmenetet könnyedén ellensúlyozza. A készítők bevallottan arra mentek rá, hogy bárki által könnyedén emészthető játékot készítsenek, miközben a történettel kápráztatják el a nagyérdeműt. Ez maradéktalanul sikerült.

Összességében üde színfolt a játékok körében a Plague Tale. Technikailag messze nem tökéletes, az animációk és a mozgás nem annyira fluid, mint 2019-ben lehetne, ugyanakkor nem is egy dollármilliárdokkal rendelkező csapat állt a projekt mögött, így véleményem szerint ez megbocsátható. A látvány kellemes, helyenként pedig a fényjáték és a színek igen impozáns képet festenek a monitorunkra, ugyanakkor közelebbről megnézve már itt is fellelhetőek hiányosságok. Ha pedig végképp hasogatni szeretném azokat a bizonyos szőrszálakat, akkor azt is érdemes megjegyezni, hogy a játék közben elég nehéz átérezni Amicia őrlődését tettei iránt, miközben az irányítást kézbe kapva gondolkodás nélkül vetünk disznókat a patkányok elé, vagy pottyantunk csillárokat emberek fejére. Azonban még így is egy kiemelkedő alkotásról beszélünk a saját kategóriájában, ami remekül adja vissza a 14. század pestisjárta borzalmait és remekül használja fel saját karaktereit.