A láthatatlan ember – Filmkritika
A láthatatlanság, mint olyan, már igen régóta foglalkoztatja az embereket. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint például az a tény, hogy számos ország népcsoportjának hiedelemvilágában fellelhető, vagy az, hogy nagyon sok képzőművészeti alkotás ihletője volt egykor és napjainkban is, továbbá könyvek, sorozatok és filmek alapötletéül is szolgált már az észrevehetetlenség. 1933-ban mutatták be az A láthatatlan ember című fekete-fehér horror filmet Amerikában. Az akkori, 71 perces játékidőben egy orvos feltalált egy különleges szérumot, amely képes volt láthatatlanná tenni őt, és amely borzalmas tettek véghezvitelére „sarkallta”. 2000-ben újragondolva, Árnyék nélkül címmel vitték vászonra a történetet, Kevin Bacon és Elisabeth Shue közreműködésével. Húsz évvel később, immár 2020-ban – a Blumhouse Productions égisze alatt – Elisabeth Moss, valamint Oliver Jackson-Cohen főszereplésével és hasonló címmel, február 27-től startol a mozik kínálatában a néhai író, H. G. Wells klasszikusának filmadaptációja. A direktori széket Leigh Whannell (Fűrész, Insidious, Upgrade) rendező és forgatókönyvíró foglalta el, aki azért icipicit csavart a cselekményen.
A nyitó jelenetben Cecilia Kass gondosan kitervelt szökésének lehetünk szemtanúi. A helyszín nem egy börtön, hanem egy tengerparti luxus villa, ahol ugyan láncok nélkül, de „fogolyként” él, méghozzá egy bántalmazó kapcsolatban. Párja, Adrian egy tehetős feltaláló, aki birtoklási vágyával szinte megfojtja őt, és aki olykor az agressziótól sem riad vissza. Az állandó rettegésben élő nő sikeres szökését testvére, Alice (Harriet Dyer) segíti. A nővérek közös barátja, James (Aldis Hodge) és kamasz lánya, Sydney (Storm Reid) fogadják be a kétségbeesett Ceciliát. Pár héttel később érkezik a hír, miszerint Adrian öngyilkosságot követett el, és életét vesztette.
Cecilia örökösként levelet kap elhunyt párja ügyvédként tevékenykedő testvérétől, Tomtól (Michael Dorman). A hatalmas összeget havi bontásokban, éveken át akkor kapja meg, ha nem követ el semmi törvénybe ütközőt, vagy nem nyilvánítják beszámíthatatlannak a teljes örökség folyósítása alatt. A probléma akkor kezdődik, amikor Cecilia elméje megbomlani látszik egy sor hátborzongató esemény hatására, amit rajta kívül más nem érzékel. Meggyőződése, hogy Adrian életben van, csak megrendezte a saját halálát, és most láthatatlanul rá vadászik. Senki sem hisz neki, ráadásul egy döbbenetes tragédia során áldozatból hirtelen elkövetővé válik, és így szempillantás alatt egy elmegyógyintézetben találja magát. Ám „valami”, pontosabban valaki, oda is követi őt, és kezdetét veszi egy vérre menő, macska-egér harc…
Sötét tónusú, optimálisan izgalmas, helyenként azért apró meglepetéssel is szolgálni tudó végeredményt sikerült összehozni az alkotóknak. Vannak viszont hibái, sajnos bőven. Párat ki is emelnék (a logikaiakat nem, mert akkor spoilerezve agyonütném az élményt, és azt nyilván nem szeretném elvenni senkitől). A hosszával kezdeném rögtön. 110 perc, amit úgy vélem, hogy maximum másfél órára lehetett volna leredukálni, mert így olykor már-már vontatottnak hat, ismerve az ezerszer feldolgozott alapötletet, és a korrekt, de biztonsági játékot, amit a rendező összességében produkált. Vártam a sokkolást, valami elképesztően bravúros csavart, de nem igazán kaptam. Hiányoltam néhány „képi visszatekintést”, mert Cecilia számomra mindent csak felületesen említ meg. Bizonyos jelenetek helyett, negyed órát én ennek szenteltem volna, hogy „megértse”, vagy kellően megutálja a birtoklási vágytól túlfűtött férfit a néző, és mégjobban együtt érezhessen a valószínűleg viszontagságok tömkelegén átment nővel.
Sajnálom, hogy Oliver Jackson-Cohen (The Secret River, Man in an Orange Shirt, The Haunting of Hill House) nem kap kellő teret „arccal” a produkcióban, mert egész ügyes színész, és nem csak egy „genetikai lottónyertes”. Elisabeth Moss (The Handmaid’s Tale, Mad Men, Top of the Lake, Us, The Seagull) mint mindig, most is hozza a tőle már elvárt (magas) színvonalat. Lehet nem illik ilyet mondani, vagy írni, de színésznő, így megteszem: „jól áll neki a szenvedés”. Alakítását hitelesnek éreztem, szinte tapintható az a fajta fájdalom, rettegés, kilátástalanság, paranoia, és esetenként a düh, amit bántalmazottként – egy kapcsolatban – átélhet valaki. Továbbá a rémület, amit akkor érezhet az ember, ha valamiféle megmagyarázhatatlan és ijesztő dologgal találja szemben magát, és a téboly, ami ezáltal lassan eluralkodik rajta. Jobb választás rajta kívül talán nem is lehetett volna erre a szerepre (még így is, hogy a szinkron valamennyit visszavett játékának hatásából, nagyon erőteljes). A kameramozgással, a vágással az impressziót sikerül fokozni, amire Benjamin Wallfisch (Dear Wendy, A Cure for Wellness, The Vanishing, Serenity) teszi fel a koronát a lúdbőrzést kiváltó, izgalmas zenei taktusokkal.
Értékelés
80%
Összefoglaló Klasszikus thrillerbe oltottak egy igen fontos „témakört” (családon belüli terrorizáció, birtoklás, fizikai bántalmazás) az alkotók, ami sajnos napjainkban – Magyarországon is - nagyon aktuális. A film alap koncepciója, kategóriája, valamint életkor besorolása miatt úgy gondolom nem mehettek „mélyebbre” az alkotók, de bízom benne, hogy így is átmegy az üzenet: a nem, az egy nem; semmilyen kapcsolatban nem birtokoljuk a másikat; mi nem korlátozhatjuk a szabadságát; semmi sem lehet indok a bántalmazásra; a felek pedig egyenrangúak! Merjen mindenki segítséget kérni, aki bajban van, semmit sem kell eltűrni, mert ahol egy pofon elcsattan, ott valószínűsíthetően több is fog, és lehet ez csak a kezdet… Segélyvonal bántalmazott nőknek: 06-80-505-101 Ha eltekintünk a feljebb említettektől, a film egy esti, borzongató mozis látnivalóként megállja a helyét.