Megtorlás – Filmkritika
Mi történik, ha egy túszdráma-szerű akció-thrillert próbálsz meg elég inkompetens módon teletűzdelni művészfilmes vonásokkal annak reményében, hogy a te filmed valamivel több és jobb legyen, mint a már ezeregy meglévő ilyen társa, de valójában csak annyit érsz el vele, hogy értetlen tekinteteket csalsz a nézők kiábrándult arcára? Nos a válasz, a Megtorlás névre hallgató csalódás.
És ha jóhiszeműen azt gondoltad, megtudhatod, hogy ki torol meg és mit, akkor legalább itt sem ér meglepetésként, hogy a film eme kérdés megválaszolásában – akár minden elvárásunk terén – itt is csalódást okoz.
Kezdjük az elején. (Mármint a vérgagyi robbanás után.) Eltelik öt perc, nagy gondolkodások közepette olyan bravúrosan mély és lehengerlő képsorok vonulnak elénk, mint amikor a napfény kiégeti a szemünket, és nem látod a karakter részleteit, csak a körvonalát, amint éppen bokszol vagy amikor a kamera egy földön levő bokszkesztyűre fókuszál, a háttérben pedig a szereplő elmosódva megy le a lépcsőn.
Hihetetlenül innovatív és lebilincselő nemdebár? Véletlenül sem unalmas, hogy semmi nem történik.
De ha már ekkora hangsúly van a bokszon, biztosan lesz jelentősége a későbbiekben, ugye? Nem, semmi.
Kicsit objektívabb szemmel nézve, nyilván az volt a cél, hogy szemléltesse a karakter nyugodt és átlagos életét, amit teljesen szétzúz és tönkretesz majd egy váratlan esemény. Ez valóban egy működőképes stratégia lehet a filmiparban, a gond itt csak az, hogy a dráma része nem volt elég izgalmas, akciódús és furfangos ahhoz, hogy ezt a kezdeti unalmat kielégítően kompenzálja.
A film elején bombát rögzítenek a Liam Neeson által játszott Matt Turner autóülése alá. Felesége arra kéri, vigye el gyermekeiket az iskolába, ámde fiuk gyalog indul útnak.
Itt úgy gondoltam – én kis naiv –, csak nem az fog történni, hogy Matt kiszáll a kocsiból, az felrobban a lányával együtt, és a film a fia könyörtelen bosszúhadjáratáról fog szólni? Hogy Liam Neeson csak egy „húzónév”, és egy váratlan és megrázó cselekményt kapunk?! De sajnos nem.
Matt telefonon keresztül kapja az utasításokat egy idegentől, miközben mindkét gyerekét magával hurcibálja, kiknek a bombáról be is számol.
A film a művésziségét elveszti a dráma ideje alatt, amitől nézhetővé válik, de sajnálatos módon visszatér, mégpedig a film lezárásánál, amit… nos hát… Nem is tudom, hogy nevezhetjük-e egyáltalán annak.
A filmben alig vannak karakterek, akiknek összesen, ha van két soruk; az egész film a kocsiban játszódik; főszerepben Liam Neeson feje, kinek hozzá nem értő picsogását hallgathatjuk végig, aki irreális módon reagál a vele történt eseményekre, és megbotránkoztató módon értetlenkedik azon, hogy senki nem érti őt, mikor valóban nem is mond semmit.
A teremben, amiben voltam, kihallottam egy mondatot valakitől: „komolytalan”. Teljesen megértem, mit érzett. Egyszerűen bárki bármit mondott, vagy felesleges volt, vagy pedig dühöt váltott ki az emberből, amikor egy filmbéli karaktert nem értett meg valaki, az eszméletlen gyenge magyarázata miatt. A rosszul megírt szöveg amatőrré tette a filmet és ingerültté a nézőt.
Nem ajánlom ezt a filmet igazából senkinek. Ha akciófilmet néznél, valami művészi vonulattal, ami egyensúlyban van a filmmel és annak üzenetével, javaslom az Elkopott értékek-et Steven Seagallal; ha autós akciós drámára vágysz, bármelyik A szállító, mondjuk a három Jason Stathammel vagy A hívás című filmet; ha pedig valódi megtorlásra vágysz, akkor ott a Peppermint: A bosszú angyala.
Ezek a filmek külön-külön is százszor erősebbek voltak, mint ez. Az ember tényleg csak Liam Neeson miatt nézi meg, viszont ezt még a nagy rajongóknak sem ajánlom jószívvel, mert sokkal gyengébb, mint bármely más filmje, például az Elrabolva filmsorozat, ami ennek a közelébe sem ér. A karakterek inkompetenciája és a személyiségük kidolgozatlansága valóban idegessé teszi az embert.
Ha efféle akciódússágra vágysz, inkább a fent említett filmek közül válassz egyet, mert ez bizony, nem éri meg a mozijegyet.
Értékelés
25%
Összefoglaló A kritika erősnek bizonyulhat, ha a film előtt olvassuk el. De ha nagy reményeket fűzünk hozzá, és elvárjuk azt a kellemes borzongást, az izgalmat, hogy bármi bármikor megtörténhet, aztán szembesülünk azzal, hogy elalszunk az unalomtól és becsméreljük a forgatókönyvet, akkor megkönnyebbülésként szolgálhat a cikk azon társaimnak, akiket enyhén fogalmazva csalódás ért, mert ennél ők is sokkal jobbat vártak.
