Blair Witch – Játékteszt

Még gyerekként találkoztam a játék alapjául szolgáló, 1999-es filmmel, egy nyári tábor keretében. 10-11 éves voltam, tehát alig pár évvel a megjelenés után jártunk és persze a film létezéséről se tudtam. Nem véletlen, a horrorfilmekért valahogy sose voltam oda, ellenben a horror játékok és történetek nagyon is érdekeltek. A táborban sem a film jött velem szembe – hiszen többnyire jó gyerekek voltunk – hanem a film története. Történt ugyanis, hogy nem igazán akartunk még 11 körül sem takarodót fújni, így az egyik, értünk felelő 18-20 közötti srác azzal próbált minket rábírni a csöndes sötétben fekvésre, hogy a vaksötétben elmesél nekünk egy „kísértet történetet”, ahogy mi kértük. Így ismertem meg az elejétől a végéig a Blair Witch Project, vagy ahogy itthon futott, az Ideglelés történetét. Mondanom sem kell, ilyen fiatalon eléggé csöndben voltunk, s a srác annyira jól adta elő az egészet, hogy nem kicsit rittyentettünk be. Később felnőtt fejjel, ahogy az a legtöbb ilyen filmnél lenni szokott, megnéztem a filmet, sőt a játék előtt is megpróbáltam végigülni, de egyáltalán nem kötött le és nem is igazán tudtam értékelni. Ennek fényében egyeséknél meglepő leeht, hogy bizony a játékkal kapcsolatos érzéseim gyökeres ellentétei ennek.

Ugyanis a Blair Witch, bár megvannak a maga hiányosságai, egy igazon korrekt, remek hangulatot és kiváló hanghatásokat felvonultató horrorjáték lett, számos befejezéssel, amelyek között van EGY jó is. Na de ne szaladjunk ennyire előre. Főhősünk Ellis, a saját múltjával is küzdő férfi, aki kutyájával, Bulettel érkezik az ikonikus erdőbe, hogy megkeressen egy eltűnt kisfiút. Ellis ráadásul PTSD-ben, azaz poszttraumatikus stresszben szenved, ráadásul a pánikrohamok se ritkák nála, így nem lennék szívesen a helyében, pláne nem ilyen körülmények között. Az egyetlen, ami elviselhetővé és relatíve biztonságossá teszi neki az „egyedüllétet”, az hűséges kutyája, Bulett.

Bulett, azon kívül, hogy lelkitámaszt nyújt szerencsétlen veteránunknak, egyben roppant intelligens négylábú is. Képes nyomokat keresni és követni, engedelmeskedik a parancsainknak, veszély esetén jelzi, hogy honnan kell fenyegetésre számítanunk. Azonban ha túl messzire vándorolunk tőle, akkor bár visszatalál hozzánk, félő hogy újabb pánikroham lesz a jutalmunk, így érdemes látótávolságon belül tartani szőrős barátunkat.

Önmagában a játék az erdő felfedezéésre és különböző rejtvények megoldására épül, amiben logikánknak és egy éjjellátó móddal felszerelt kamerának is szerepe lesz. Utóbbival előhívhatunk a múltban megtörtént dolgokat, azzel felfedve a következő célunkat, illetve találhatunk korábbi, a filmből is vett eseményekre utaló képi anyagokat is. Ráadásul a játék fejlesztői okos designt alkalmaztak az erdő esetében is, ugyanis nem egyszer történt meg az, legalábbis én így éreztem, hogy a játék direkt visszavisz bizonyos helyszínekre, és olyan könnyen azonosítható tereptárgyak kerülnek áthelyezésre, amikkel épp tájékozódni próbáltam. Emiatt a rendszer miatt szinte sose voltam biztos abban, hogy jó felé megyek, s sokszor csak Bulett-et követve találtam meg az utat. Mindez zseniális érzést ad az egésznek, éjszaka rettegve próbálunk kiutat találni a kör-körös útvesztőkből, míg nappal az elveszettség érzete párosul azzal, mintha valaki direkt rendezné át az ösvénenyeket, miközben valamelyik bokorból sunyin figyel.

A másik említésre méltó dolog, az atmoszférán kívül, de szorosan ahhoz kapcsolódóan, a játékban található hangok, zörejek és témák zseniális összhangja. A játékot szigorúan fülessel szabad csak játszani, így adja a legjobb élményt, erre a program is felhívja a figyelmet. Ha ez megvan, pláne egy jobb minőségű fejhallgatóval, akkor olyan kényeztetést (plusz borzongást) kap hallójáratunk, amire kevés példát látni a videojáték iparban, pláne a horror műfajban. Az erdő él és lélegzik, minden zörej, reccsenés, roppanás beazonosítható, ráadásul, ha hiába keressük a hangot, még parább lesz az egész kaland ebben az átkozott erdőben.

A játékban helyet kapott egy – jobb szó nélkül – harcrendszer is. Túl sokat erről nem beszélnék, mert a legtöbb összecsapást elrontanám vele, de a lényeg, hogy nagyon ritkán kell menekülnünk. Sőt, valójában harcolnunk se sokat kell, a legtöbb dologok logikával és feszült lopakodással is megoldható. Ráadásul, minden spoiler nélkül az egyik befejezés kimenetele is ezekhez a szegmensekhez van kötve. Részemről nagyon örültem ennek a megközelítésnek, mivel nem állt fent a veszély és nem is valósult meg, hogy a játék a kezdeti remek borzongás után átváltson agyatlan hentelésbe. (Mint azt teszik a legnagyobbak is (ugye Resident Evil széria?).

Sajnos azonban meglátszik a program minőségén, hogy nem óriáscég készítette, főleg technológiai színtéren. A látvány bár nagyon pofás és kielégítő ebben a kateógráiban, még sem tud versenyezni egy Resident Evil 7-tel, s számos technikai baki is előfordul. Sokszor akadtam be tereptárgyakba – amit nem egyszer az újratöltés tudott csak megoldani –, Bulett sokszor fel alá rohangált megszakítás nélkül, ráadásul nem is kis szakaszon, a beakadás nála is probléma volt ( bár ő kiteleportálta magát belőle).

Összességében a Blair Witch az egyik legautentikusabb és legrémisztőbb horror kaland, amiben játékospályafutásom alatt részem volt. Végig lebilincselő, sosem tudod teljesen kiismerni és végig megtartja azt a rémisztő közeget, amit a tizedik percre sikeresen felállít. Az egyik legkellemesebb csalódás volt számomra, s bátran ajánlom mindenkinek is, függetlenül attól, hogy látták-e a filmet vagy sem, mivel tökéletesen érthető minden a mozgóképes anyag nélkül is.