Oldal kiválasztása

AZ: Második fejezet – Filmkritika

AZ: Második fejezet – Filmkritika77% XP77% XP
5 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).

1986-ban jelent meg Stephen King IT (AZ) című regénye, amelyből már 1990-ben nagy sikerű filmet készítettek, Tim Curry főszereplésével. 27 évvel később, 2017-ben készült el – és került bemutatásra – Andrés „Andy” Muschietti rendezőnek köszönhetően a film remake-je, ami elképesztő módon, meghússzorozta bevétel szempontjából (több száz millió dollár) a ráfordított költségvetést. A siker megkívánta a folytatást, pláne annak tudatában, hogy az első rész kizárólag a szereplők gyerekkorának eseményeire fókuszált, és nem vitte vászonra a könyv teljes történetszálát, ami már 27 évvel később, a gyerekek felnőtt énjével történik.

Felhívom mindazok figyelmét, akik nem olvasták a könyvet, vagy nem látták az első részt, hogy a következő sorok itt-ott SPOILER-t tartalmazhatnak…

A második rész eseményei újra Derry-be kalauzolnak minket. Legnagyobb megdöbbenésemre egy nagy kedvencemet –  a mindössze harminc éves színész és rendező zsenit – Xavier Dolan-t „vetik oda” a homofób csürhének Adrian Mellon karakterében. A fiatal férfi és párja egy jó hangulatú vidámparki estét követően szóváltásba keveredik egy csapatnyi gyűlölködővel. A megjegyzések hamar tettlegességig fajulnak, és egyik pillanatról a másikra válik az ártatlan vidámparki kikapcsolódás egy gyűlölet-bűntett helyszínévé. Az éjszaka további borzalmakat tartogat, ugyanis egy ismerős árnyék tűnik fel a folyóparton, s hagy maga után véres üzenetet a 27 éve nem látott „Vesztesek Klubjának”.

Az első részben átfogó képet kaptunk szinte minden gyerek családi helyzetéről, lelki traumáiról, félelmeiről, amelyek már önmagukban kellő indokot adhattak arra, hogy nagykorúságukat elérve, elhagyják Derry-t, és valahol máshol találják meg a boldogságukat, és váljanak kiegyensúlyozottabb felnőttekké. Egyedül Mike (az Old Spice reklámból is ismert Isaiah Mustafa alakítja) volt az, aki a kisváros kötelékeiben maradt, s mint egy őrszem, figyelte az évek alatt zajló eseményeket, és tudatosan készült az alakváltó entitás (AZ) közel három évtizeddel későbbi, esetleges visszatértére. Félelme beigazolódott, a vidámpark melletti hídon hagyott üzenet egyértelműen nekik szólt, és az sem volt kérdéses, hogy kitől származik… Gyerekkori barátjuk hívására mindegyikük lelkében megmozdul valami, amit igyekeztek mélyen eltemetni magukban. A félelem átveszi az elhomályosult emlékek fölött az uralmat, és szép lassan visszakúsznak a gyerekkorban átélt borzalmak képei, a rettegés nyugtalanító és hátborzongató érzése pedig átjárja az egész lényüket. Döntésre jutnak, visszatérnek Derry-be, hogy végleg leszámoljanak közös ellenségükkel, Pennywise-szal…

A közel három órás játékidő egész egyszerűen a film hátrányára vált. Minimum 20-25 percnyi jelenetsort egy az egyben kivágtam volna a végleges változatból. Elég sok olyan momentum van a kész műben, amelyek semmit sem tesznek hozzá a történéshez, ellenben igen gyorsan stimulálnak afféle kiábrándító érzéseket. A legyegyszerűbb példa erre a gyerekek CGI fiatalítása. Számomra akkor teljes egészében profi egy rendező, ha már előre felkészül a folytatásra, és „idejében” leforgat pár „átkötő”, vagy szimpla jelenetet a felnőtt karakterek „flashback”-jéhez. A direktor úr tisztában volt azzal, hogy a könyv felét dolgozta csak fel az első részben, és a felnőtt karaktereket össze kell majd kapcsolni a gyermek megfelelőjével. Mivel tinikről van szó, egyértelműen számolni kellett volna azzal, hogy 1-2 éven belül bizony nőhetnek, sőt, változhat az arckarakterük. Itt erre úgy tűnik senki sem számított, vagy úgy gondolták elég profik ahhoz, hogy egy kis „mókolással” áthidalják a problémát. Jelentem, ez nem annyira jött össze. Több karakternél is azonnal kiszúrható a mesterséges beavatkozás, és roppant mód illúzióromboló.

A gesztusok átvétele az ifjú karakterektől egy-két esetben egész jól sikerült a felnőtt énjüket megformáló színészeknek (Bill Hader, James Ransone). Ám, ami a szókimondó és szabadszájú gyerekeknek jól állt, és mosolyt csalt az arcunkra, az a felnőtt énjüknél erőltetett, sőt már-már kellemetlen megnyilvánulásokat eredményezett. „A kevesebb, több” elvet kellett volna követni ebben az esetben, de ezt is inkább a rendező számlájára írom, és nem a két színészére. Jessica Chastain formálja meg a felnőtt Beverlyt, ám egy-egy jól ellesett kéztartáson kívül nem igazán sikerült mást átemelni a gyerekszínész, Sophia Lillis játékából, vagy gesztusaiból. James McAvoy szerencséje is csak a „Georgie kártya”, tehát a bűntudat, és annak ábrázolása. Nélküle az ő karaktere is olyan „semmilyen” lenne. Megmosolyogtató momentum, hogy a túlsúlya miatt gátlásos kiskamasz Ben-ből, felnőttként egy „Adoniszt” kreáltak, akit Jay Ryan formál meg egész szimpatikusan.

Ha van valaki, akin egyszerűen nem lehet fogást találni, az nem más, mint Krajcáros megtestesítője – a svéd színészlegenda Stellan Skarsgård fia, és az ugyancsak tehetséges színész Alexander, valamint a briliáns Gustaf Skarsgård öccse – a 29 éves Bill Istvan Günther Skarsgård. Elképesztő módon kelti –újra- életre a vérszomjas táncoló bohócot. Borzasztóan sajnáltam, hogy nagyon sok jelenet fókuszált inkább a CGI-jal megelevenített, és inkább röhejesre, mintsem félelmetesre sikerült víziókra, vagy épp a felnőtt karakterek múltba révedésére, emlékeik „visszaszerzésére”, belső démonaikkal való megküzdésére, ahelyett, hogy inkább Pennywise múltjába kalaúzoltak volna minket. A cirkusz világa önmagában hordoz egyfajta misztikusságot, pláne így, hogy tudjuk, mit is rejt valójában a bohóc „álca”. Elmélyültem volna kicsit jobban a zseniális játékában, mert ilyen hidegrázósan bizony kevesen tudnak megjeleníteni egy összetett, őrült figurát. Izgalmasabb, érdekesebb, félelmetesebb lett volna az egész film általa. A Castle Rock címet viselő sorozatot itt meg is említeném, főként azoknak ajánlom, akik szeretik a King-féle hátborzongató miliőt, és szeretnének még Bill Skarsgård-ból egy picit többet.

Az AZ: Második fejezet szinte silány folytatása lett az első résznek, ami zavarbaejtően sok hasonló jelenetet tartalmaz felnőtt színészekkel „újraforgatva”, erősítve bennünk a kiszámíthatóság érzését. Akadnak benne azért üde színfoltok: ilyen például az élő legenda, Stephen King epizódszerepe is. Továbbá mindkét film zenei aláfestését is kiemelném, mert jellegzetes és fantasztikus lett, hála Benjamin Wallfisch kiváló zeneszerzőnek. A „Chüd-szertartás” számomra az egyik legnagyobb csalódása a filmnek, noha annak kellett volna talán a legnagyobbat szólnia, de ide sorolhatnám akár az elmegyógyintézetből megszökő felnőtt Henry Bowers karakter jeleneteit is. Mindezek ellenére egy estére tökéletes választás lehet a film, de ne várjunk tőle túl sokat, mert csalódni fogunk… ahogy én is.

Értékelés

77%

Összefoglaló Noha vegyes érzésekkel távoztam a moziteremből a film megtekintése után, a mester iránti tiszteletem mit sem változott. Az ő művei zseniálisak, nem véletlen, hogy szinte mindből filmet, vagy sorozatot készítettek az évtizedek folyamán. Ez a jellegzetes, misztikusan hátborzongató érzet, ami körbelengi a műveit gyakorlatilag a védjegyévé vált. Imádnám, ha valaki leporolná, a Sorvadj el!; A rémkoppantók; vagy a Cujo című művét, és újraálmodná őket a filmvásznon. Mr. Muschietti rendezése egyáltalán nem rossz, de több ponton kellett volna még rajta csiszolni, mert így a film csak helyenként, és ott is csak tompán ragyog.

77%
Translate »