Ocean’s 8 – Az évszázad átverése – Filmkritika

Bevallom őszintén, hogy nagyon féltem ettől a filmtől. Az Ocean’s 11 George Clooney-ra épülő bandája, tizenegy halállaza színész, gyerekkorom sztárjai, akiket 2001-es énem csodálva nézett a képernyőn. S azóta is rendszeresen előkerül a trilógia, hogy egy unalmasabb délutánon (manapság ilyet találni kincs) lepörögjön legalább az egyik, ha nem az összes film. És hogy mi működött akkor a filmben? Elsősorban a színészek, akik a leghíresebbek közül kerültek ki, akik játékán kicsit se lehetet felismerni a betanult szövegek játékát. Olyan volt, mintha tizenegy jóbarát összeült volna, hogy másfél órán át hülyüljenek, s nem mellesleg kipakoljanak egy széfet. Emellé érkezett egy remek rendezés és egy csavarokkal teli, feszült történet, olyan utalásokkal, amiket csak sokadik újra nézésre esnek le.

És ilyen előzményekkel akar versenyezni nyolc nő és félreértés ne essék, nem a nemükkel van a bajom, nyolc új férfi színésszel is ugyanezek a fenntartásaim lettek volna. Azonban az Ocean’s 8 épp abban az egy összetevőben jó, ami képes bármilyen (na jó, a legtöbb) filmet megmenteni. Egyszerűen jó érzés a főszereplőket nézni, gyönyörűek, vagányok, és csak úgy lubickolnak a filmben, bár pont Sandra Bullock karaktere volt az, ami nekem kevésbé működött. Míg Clooney a szíve-lelke volt a trilógiának, addig Debbie csak az egyik artériának megy el. Egyszerűen alig van nagy pillanata, s hiába csillan meg néha, az is inkább fakó fény, mint tündöklő gyémánt. Körülbelül ugyanennyire lett semmilyen az aktuális főgonosz Richard Armitage is. Itt van, lehet utálni és körülbelül ennyi. Azonban külön kiemelném Helena Bonham Carter és Anne Hathaway játékát, akik számomra a legüdébb színfoltjai voltak a két órás filmnek. Előbbi tökéletesen hozzá a szétszórt, kicsit fura divattervezőt, aki olyan, mintha egy állomvilágban élne: kicsit mint Luna Lovegood. (Hamár…) Anne Hathaway pedig olyan tökéletesen hozza a ripacs sztár karakterét, mintha könyvet készülne írni arról, színészek hogyan játszák pont eléggé túl egy karakter árnyoldalait ahhoz, hogy az jól működjön a vásznon.

A film többi része azonban már nem ennyire tökéletes. A történet Debbie Ocean szabadulásával kezdődik, aki Danny kishúga. (Nyilván a hiszti már megy is helyenként, hogy miért nem hallottunk eddig róla…). Debbie azonban a hűvösön töltött éveit nem vesztegette el és a bő öt év alatt megtervezte az évszázad átverését. Természetesen a név kötelez, nem lehet kisebb a balhé, mint a nagytesó mesterkedései, így irány a MET Gála, a cél pedig egy 150 milliót érő, több kilós gyémántnyaklánc. Gyors toborzás után pedig már indulhat is a tervezés és az akció.

Többet nem is mondanék a történetről, vannak fordulatok, egy része látható előre, másik része pedig simán okozhat meglepetést. Sajnos azonban a feszültség szinte teljesen hiányzik a filmből. Véleményem szerint egy hasonló kategóriájú heist mozinak a lényege, hogy kézen fogva vezesse a nézőit és közben úgy verje át őket, hogy elhitesse, mindent tudnak. Olyan ez, mint egy nagyszerű bűvésztrükk. Ez azonban itt nem valósul meg. Hiába a játékvégi néhány csavar, az öt év tervezés hiba nélkül megvalósul, nem csúszik be semmi hiba, semmi előre nem látható dolog. Nincs krízis és nincs olyan meglepetés se, ami kiváltaná a „hűha” faktort. Sajnos pont a trükk az, ami hiányzik a filmből.

Erre sajnos a rendező munkája se segít rá. Bár a film sugározza a lazaságot, a betétdalok hozzák a nosztalgia hangulatát, valahogy nem sikerült Gary Rossnak megismételnie az elődök nagyszerűségét. Félreértés ne essék, rendes munkát végzett, de valahogy mégse éreztem az igazinak. Viszont szerencsére elhagytuk a legnagyobb félelmet és az a könnyed, stílusos humor érkezik a mozitermekbe, ami a korábbi részeket is jellemezte, ezáltal ignorálva a mai, érthetetlen hollywoodi trendeknek megfelelni vágyó vígjátékok undorító vicc(esnek szánt) felhozatalait.

Összességében azonban tagadhatatlan, hogy az Ocean’s 8 szórakoztat. Méghozzá remekül. Már nagyon rég óta vágytam egy hasonló kaliberű filmre a sok blockbuster után és végre megkaptam. Rengeteg híres, számomra kedves ember szórakoztat két órán keresztül. Lazák, szépek és humorosak, ráadásul a tökéletes ellenoldalát mutatják a férfi mestertolvajoknak. Más értelmezést nyernek az ékszerek, a helyszín is inkább a csajoknak való MET gála, mint egy kaszinó atomdenemtolvajbiztos széfje, s a megoldások is a női gondolkodásmódot csillogtatják meg. Sajnos azonban, mint említettem, pont a nagy trükk kapta a legkevesebb figyelmet, s bár élvezetes nézni, ahogy lejátszódik, mégis, sokkal több lehetett volna. Azonban bízom benne, hogy a film sikeres lesz és jön egy folytatás. Ugyanis a készítők remekül ágyaztak meg a lehetőségnek, s én már látom is magam előtt, hogy az új és régimotorosok egy filmben összegyűlve megcsinálják az évezred átverését is.