Outcast – Second Contact – Játékteszt

Az Outcast – Second Contact az eredeti 1999-es klasszikus totális újraálmodása, egy játéké, mely gyakorlatilag megalkotta az open-world akció-kalandjáték fogalmát. Vegyél részt Adelpha felfedezésében, egy idegen világéban, ami amennyire gyönyörű, legalább annyira veszélyes is, már PC mellett végre konzolokon is!

Az Outcast 1999-es megjelenése idején nagy újdonságot hozott a vektorgrafikus megjelenítéssel, mely gyönyörű külsőt kölcsönzött a játéknak (a víz fodrozódása akkoriban rendkívül nagy dolognak számított), ám az igazi újdonság a szabadon bejárható világ volt. Az Outcast messze túlhaladt azon, amit a legtöbb játékos elvárt volna, mára ez sajnos megfordult ugye, nőttek az elvárások, meglepetés kevés születik. Sajnos a technológia ilyetén változása miatt sokaknak kimaradt a megjelenéskor, egyszerűen túl kevés ember rendelkezett megfelelő géppel és 3D kártyával a használatához, utána pedig jöttek más címek amik elorozták a rivalda-fényt, így szépen lassan eltűnt a sötétben. Pedig igazi úttörőnek számított akkortájt, mind technikailag, mind játékmenet szempontjából, hiszen nem sokkal előtte még a Duke Nukem 3D, Quake vagy a Resident Evil volt az etalon a kötött csőrendszerével és scriptelt játékmenetével.

A történet szerint okos tudósok végre rájöttek, hogy léteznek párhuzamos univerzumok. Kísérletezés közben valami balul sül el, így egy portál nyitva marad és 25 nap múlva Földünk megsemmisül, hacsak valaki helyre nem hozza a dolgot. Csak egyetlen legény van a gáton aki megfelel a feladatra, így hősünket Cutter Slade-t bízzák meg a világmegmentői feladattal, ám egy távoli világ csapdájába esik, ahol nem elég életben maradnia, a hazajutás érdekében muszáj beilleszkednie az idegen létformák által benépesített bolygón, információkért cserébe segítve őket, hogy a saját küldetése véghezvitelét elősegítse. Az Outcast hatalmas, szabadon bejárható játékteret, non-lineáris játékmenetet, szerepjáték-elemeket, sőt, hátasként használható lényeket tartalmazott, így szerintem említenem sem kell, mekkora szó volt ez akkoriban. Gyakorlatilag megkaptuk az első sandbox címet, ahol nem volt megkötve a kezünk, így arra mehettünk amerre csak akartunk. Több próbálkozás és rengeteg nehézség után, 2017-re végre megkaptuk az igazi felújítást, ami ugyan helyenként változott, ám a lényeg, a játék esszenciája, megmaradt.

Ami elsőre felfog tűnni mindenkinek aki elindítja a játékot és ismeri az eredetit, az az intro hiánya. Nos igazából van intro, de a videót felváltotta egy olcsóbb hatású, festmény-szerű valami. A szövegek ugyanazok, de így azért más hatása van, sokkal jobb lett volna az eredetit újravenni. Ám ami utána fogad, az valami egészen elképesztő: vibráló színek, nagy látótávolság, összességében jóval szebb grafika, igazi hangulatbomba az eredeti puritán környezetéhez képest. Ami viszont megmaradt azok a hangok és hanghatások, ezeket gyakorlatilag az előző verzióból emelték át, itt-ott megnyesték, picit javítottak rajta talán, de a modern játékokhoz képest érezhető az old-school feeling, főleg a szinkronok terén érezhető az a B-kategória. Főleg ha Cutter karakterét nézzük, egy idegen világban rekedt, mindent szarkasztikusan kezelő ember, szóval gyakorlatilag olyan, mintha Bruce Willis bármely karakterét irányítanánk. De szerencsére ez nagyon jól áll a játéknak, nem egyszer mosolyodtam el a helyi Talan nép szövegein és az azokra adott reakciókon. Az eredetit ismerők ezen felül örvendezhetnek, hiszen lényegében a helyszínek megmaradtak, az épületek, hegyek-völgyek, jóformán minden a helyén maradt, csak szebb köntösben!

A játékmenet nagyrészt felfedezésből, gyűjtögetésből, illetve a helyieknek elvégzett apró-cseprő ügyek elintézéséből áll, ám helyenként felüti magát az akció is, ami talán a játék leggyengébb része volt akkor is és most is. Az automatikus célzást élből érdemes kikapcsolni a menüben, sokkal könnyebb dolgunk lesz nélküle. Az eredetihez képest az ellenfeleink feje felett ikonok jelzik, hogy éppen észrevettek-e, így a lopakodásnak talán nagyobb szerepe van, mint eddig, de ha Rambó módjára szeretnénk játszani, itt azt is lehet, hála az új mozgáskultúrának, például a gurulásnak, illetve a különféle halálosztóknak. Ami nehezíti a dolgot az a lőszer relatív nehéz beszerezhetősége: vagy katonák táborában találhatunk, vagy a mesteremberekkel készíttethetünk a megfelelő alapanyagok begyűjtésével, de a modern címekhez képest itt várnunk kell a skulók elkészülésére. Életerőt is több módon tölthetünk, vagy életerő-csomagokkal, esetleg a városokban található sámánok segítségével. Aki nem akar ezzel pepecselni az be is kapcsolhatja az életerő-regenerálódást a menüben, de az igazi hangulatot keresők ezt inkább ne piszkálják, sokat elvesz az élményből. Fő feladatunk bizonyos kristályok felkutatása lesz és az uralkodó rezsim megdöntése, mondhatni gerilla módszerekkel: például ha sikerül megfűznünk az egyik helyi vezetőt, hogy szüntessék be a hadtáp beszolgáltatását, ellenfeleink legyengülnek, így hamarabb végezhetünk velük. Természetesen ehhez szívesség szívességet követ, szóval bőven akad tennivalónk. A gyorsabb utazást hátasok teszik lehetővé, illetve a nagyobb városok között portálok, töltőképernyőt gyakorlatilag csak utóbbiak esetében fogunk látni az egész játékon belül, ami nagy szó, bár manapság már elvárt.

A kezelőfelület is a régi időket idézi meg nekünk, noha van térképünk, sőt iránytű is, nem mutatja egy apró kis nyilacska merre is menjünk a küldetéshez. A naplónkban feljegyzéseket készítünk minden fontos információról, kivel érdemes például beszélni. Ezek alapján kell tájékozódnunk, de a helyieket is megkérdezhetjük, akik nagyjából irányt mutatnak, miközben élik saját kis életüket, dolgoznak, pihennek, beszélgetnek. Él és lélegzik az egész világ, tőlünk függetlenül is. Utunk során rengeteg tárgy fog a hátizsákunkban helyet foglalni, ezekhez sincs feltétlen útmutató, magunktól kell rájönnünk funkciójukra. Ami erősíti a retró érzést az például a lépcsők használata: más módon nem tudunk feljebb jutni a környezetben, ugrálással ritkán érünk célt sajnos. A vízből is csak a megfelelő helyeken tudunk kimászni, szóval érdemes felmérni a környezetet, mielőtt kincset keresve vízbe ugrunk.

Az Outcast – Second Contact egy kimondottan jó játék. Helyenként fapados, de ezt inkább az elődjétől örökölte, így hibának nem lehet nevezni, főleg a manapság divatos agyon könnyített játékok tengerében. Hangulata és környezete magával ragadó, a világot benépesítő lények kedvelhetőek, így nem is marad más hátra mint, hogy fejest ugorjunk és átadjuk magunkat ennek a modernizált retró élménynek.