Silence – Játékteszt

A Daedalic Entertainment kalandjátékaival nem nagyon lehet melléfogni. A 2009-es The Whispered World folytatásaként megjelent Silence teljesen átdolgozza a játék stílusát, és egy több díjat bezsebelő művészeti alkotássá formálta át.

A point and click kalandjátékok nem mai találmányok, de a Daedalic Entertainment bemutatta, hogy még mindig lehet maradandót alkotni egy ilyen régi stílusban is. A rajzfilmes stílus helyett egy teljes ráncfelvarráson ment át a játék, és egy gyönyörűen kidolgozott fantázia világba ültette azt át. Amennyiben nem ismeritek vagy nem játszottatok az első résszel, nagyon ajánlom, hogy próbáljátok ki, mert folyamatosan utal rá a játék, és elég fura élmény lehet főként az eleje akkor, ha nem tudjuk mi történt eddig.

A játék egy idilli havas képpel indít, ahol gyerekek játszadoznak, majd hirtelen egyik főszereplőnk, Noah kiszalad a házból és másik főszereplőnk, Renie után kiált, hogy egy földalatti bunkerbe szaladjanak be, ugyanis légitámadás érte a területet. Az első becsapódás előtt néhány pillanattal beérnek a bunkerbe és bezárják az ajtót. Az első komolyabb szög a szívünkbe itt ütött be, ahogy halljuk, hogy még szerettek volna mások is bejutni, de már zárva volt az ajtó. Renie sírva leül az ágyra és Noah megpróbálja felvidítani. Itt jön be az első rész ismerete, mert anélkül egy teljesen random dolognak tűnne az egész. Renie szeretné hallani Sadwick történetét(akit nem szeretnék bemutatni, mert az lespoilozna dolgokat az első részből), ezért Noah egy rögtönzött jelmezt csinál magának.

Itt jön a következő szög a szívünkbe, mikor egy következő bomba is becsapódik, és mindkettőjüket kiüti. Noah a sötét bunkerben ébred, maga alá temette a bunkerből leszakadt törmelék. Renie-t hiába hívja, nem felel. Itt ér véget a bevezető/átvezető story az előző és a mostani rész között. Itt megismerkedhetünk az új lehetőségekkel, amik az egyes feladatokban megtalálhatóak. Példaként le kell „tolnunk” az egérrel magunkról a törmelékeket. Ezt a mechanikát a játék ügyesen használja a különböző fejtörők közben (amik sajnos nem igényelnek túl nagy gondolkodást). Innentől kezdve nehéz spoilerek nélkül beszélni a történetről, így be is fejezem.

Az előd 2D rajzfilmes kinézete után elég masszív változás ez a szinte realisztikus, de mégis egyfajta kézzel festett jelleget látni benne. Nagyon színes minden egyes hely, ahol járunk. Még akkor is szinte érzelmeket közvetítenek a terület színei, ha csak egy sötét földalatti üregről van szó. Minden jelenet tele van élettel, és szinte lehetetlen elmenni úgy egyik képből a másikba, hogy ne csodálkoznánk rá egy-egy dologra. A grafika 3D karaktereket használ 2D hátterekkel. A háttér rétegesen mozog, ahogy a nézőpontunk változik, ezzel egyfajta 3D érzetet keltve bennünk.

A zene tökéletesen illeszkedik a játék bizonyos témáihoz, jeleneteihez. Kifejezetten üdítő, mikor egy-két lágyabb zene megszakítja a hirtelen felénk dobált szomorúság adagokat, és úgy be tud mutatni különböző tájakat, hogy nem kell külön bemutatni őket. A 22 számból álló OST mindössze 2,99€-ba kerül, úgyhogy mindenkinek ajánlom a beszerzését, amennyiben csak az alapjátékkal rendelkezik.

Az első játékban szuper történet volt, egy hatalmas csavarral a végén. Amikor belekezdtem a Silence-be, itt is valami hasonlót vártam. Nem teljesen az az élmény fogadott, amire vártam, de így sem vagyok csalódott. Maga a történet helyett inkább a történet átadásának módján van most a hangsúly, ami pedig már művészi szinten történik. Hatalmas fejlődést mutatott az előző részhez képest, és méltó utódja lett annak. Ugyan egy kicsit rövidre sikeredett, de ameddig tart, az maradandó élmény.

Értékelés: 9/10