Szupercella – Filmkritika
11 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).
Igazán felemásra sikeredett Stallone és Schwarzenegger újkori reneszánsza, a Szupercella azonban bebizonyítja, napjainkban is kiválóan működik az a recept, ami anno a két akciósztárt a legnagyobbak közé emelte.
Ray Breslin egykori jogászból lett biztonsági szakember, akinek az a munkája, hogy az Egyesült Államok fegyintézeteinek a biztonságát teszteli. Rabként "beszivárog", majd pedig meg kell szöknie. Filozófiája szerint a sikeres szökés három tényezőtől függ: az alaprajz ismerete, a rendszer átlátása, és segítség a falakon kívülről. Ray pedig nem hibázik, szakmája egyik legjobbja, eddig minden börtönből sikeresen kijutott, így nem meglepő, hogy az egyik jól sikerült munka után befut egy minden eddiginél nehezebb feladat. Egy ultrabiztonságos, high-tech eszközökkel felszerelt intézmény, a Sírkő nevű szuperbörtön biztonságát kell tesztelnie, azonban hiba csúszik a rendszerbe, s hamar kiderül, hogy az újabb meló valójában csak arról szól, hogy Ray-t kiiktassák. Aztán persze miközben a világ egyik legjobban őrzött börtönéből próbál megszökni, szép lassan a kép is összeáll: kik és miért akarják örökre kiiktatni.
A két kopottas akciósztár visszatérése nem volt zökkenőmentes, s tulajdonképpen a Feláldozhatók első részének sikerét leszámítva külön-külön nem is igazán tudtak nézőket csalogatni a mozi pénztárakhoz. A Szupercella pontosan ezt a csorbát igyekszik kiküszörülni, több-kevesebb sikerrel. Mikael Hafström rendező legújabb filmje ugyanis sokkal inkább épít az egysorosokara, mint a látványos akciójelenetekre. Sly és Schwarzenegger közös verekedős jelenete erőteljesen komikumba hajlik, mert nem csak, hogy mellőzi az ötletességet, de annyi energia sincs benne, mint a Halálos iramban: Ötödik sebességben látott Vin Diesel és Dwayne Johnson bunyójában.
Ez persze a két ismert sztár korát ismerve nem igazán róható fel nekik, így nagy szerencse, hogy a Ray Sírkőbe kerülése után ha döcögösen is, de végre beindul a cselekmény, ami jelentős részben a Rottmayert alakító Schwarzeneggernek köszönhető. Ennek a filmnek egyértelműen ő a központi figurája, ő kapta a legtöbb és legjobb szöveget, s ő tobzódhat a film egyik legemlékezetesebb jelenetében is, mert az a kikacsintás, amit Hafström vászonra álmodott, valóban megdobogtatja a néző szívét. Kell ennél több? Aligha!
Értékelés: 7/10
