Guitar Hero: Van Halen – Játékteszt
Az Egyesült Államokban már tavaly év végén megjelent Van Halen mellékág Európában csak hónapokkal később, ezen a héten jelent meg, így mi is rápillantottunk a holland testvérpár alkotta banda saját Guitar Hero játékára.
Az Aerosmith és a Metallica után a hard rock stílus egy jeles képviselője, az 1974-ben alapított Van Halen is megkapta a maga mellékszálát, mely a David Lee Roth énekes nevével fémjelzett korszakot idézi fel, így huszonöt Van Halen nóta és tizenkilenc vendégsláger került fel a játék korongjára, melyek között akadnak igazi, ízes gyöngyszemek is – Queen, Judas Priest, Jimmy Eat World, Billy Idol -, de hogy egy ilyen neves banda munkásságának egy rövid szeletét bemutató játékba hogyan fér be az inkább lábdobolós, ritmusos, de teljesen jellemtelen dallamokat produkáló The Offspring és Blink 182, Foo Fighter hármasa, az örök rejtély marad. Ahogy az is, hogy az Activision miért nézi idiótának a saját rajongóit, és miért próbál meg egy minden tekintetben lecsupaszított, igénytelenül összerakott, lélektelen, kifejezetten a pénzt hajkurászó epizódot lenyomni a torkunkon. A Van Halen ugyanis semmi másról nem szól, mint a zsebek megtöméséről, ezzel pedig alaposan sárba tiporja a kiadó a valaha szebb napokat megélt Guitar Hero renoméját.
A Guitar Hero: Van Halen a Guitar Hero ötödik részében bevezetett "rengeteg" újdonság mindegyikét mellőzi, tulajdonképpen minden tekintetben nagy visszalépés a spin-off, mely a World Tour motorjára és játékmenetére építkezik. Hirtelen eltűnt az ötödik felvonásból megismert avatárok támogatottsága, a party play mód, a különböző hangszerek kombinálása, ráadásul a játék megvalósítása is az évekkel ezelőtti részeket idézi, ahogy a menü puritán küllemével is egészen a World Tourig nyúltak vissza. A zenészek animációja megmosolyogtató, Eddie például állandóan mosolyog, még éneklés közben is, a karja olykor érdekes módon csuklik vissza, az egyes ritmusokat pedig nem tudják lekövetni a zenészek. Mivel a játék a Guitar Hero 5-tel párhuzamosan készült, érdekes, hogy nem voltak képesek a készítők ugyanazt a motort a Van Halen feneke alá tolni, így az egész produkció igénytelen és otromba lett, ami rengeteget ront a játékélményen, ráadásul a fentebb említett játékmenetbeli hiányosságokat egyedül a Van Halen zenei felhozatala képes valamennyire megmenteni.
A játékban ugyanis a csapat életpályájának legismertebb helyszínein – New York, Los Angeles, Róma, Berlin, Dallas – zenélhetünk, ahol olyan örök klasszikusokat adhatunk elő, mint a Hot for Teacher, az Ain’t Talkin’ ’Bout Love, a Dance the Night Away, az Ice Cream Man, az Everybody Wants Some!, a Panama vagy az Unchained. A fiatalabb korosztály számára lehet ezek ismeretlen nóták, az Eddie fia, a bandában basszusgitározó Wolfgang Van Halen által összeválogatott huszonöt szerzeményt mégis egytől egyig élmény "végigpengetni", akár azok számára is, akik kevésbé ismerik a csapat biográfiáját. A vendégszereplők dalai között is akadnak kellemes meglepetések, így ezen a téren tényleg nincs szégyenkeznivalója a játéknak.
A Guitar Hero: Van Halen sajnos egy óriási visszalépés az elődjeihez képest, ami a tavaly megjelent The Beatles: Rock Band ízléses, szemkápráztató látványvilága és jól felépített struktúrája után igazán merész lépés az Activisiontől. A kiadó ezzel a pofátlan húzásával jól jellemzi a ritmusjátékok mai piacán uralkodó helyzetet, ugyanis a korábban megszokott minőségi irányvonalról a mennyiség lett a fő szempont, ami egyértelműen olyan silány végtermékeket termel ki magából, mint mostani tesztünk alanya. Hiába szórakoztam ezúttal is jól a játékkal, annyira érezni rajta a pénzszagot, hogy mindössze egy gyenge közepest érdemel.
Értékelés: 5/10