Avatar – Filmkritika

James Cameron több mint tizenkét éve dédelgetett álma végre valóra vált, de vajon a több mint 300 millió dolláros mozi valóban olyan frenetikus élménnyel bombázza látóidegeinket, ahogy azt a nagy hype beharangozta?

Cameron igazi technokrata egyéniség, a technika iránti őrületét pedig több korábbi alkotásában bontakoztathatta ki, hisz emlékezzünk csak a Terminátor második részére, melynek látványos, több mint tíz évvel ezelőtti CG jelenetei még mai szemmel is hihetetlenül gyönyörűnek és letaglózónak hatnak. És miközben a nem túl termékeny rendező filmjeivel kivétel nélkül bevéste magát a történelemkönyvekbe a háttérben készült egy régóta dédelgetett nagy álma, az Avatar, azonban Pandora szelencéjének kinyitását több mint tizenkét év türelmes várakozás előzte meg, ugyanis Cameron csak most látta elérkezettnek az időt, hogy a mai technológiával pontosan úgy fesse le ennek a mesés bolygónak a világát, a lakóit, ahogy azt eredetileg elképzelte. A több mint 300 millió dollárból, különleges technológiával készült Avatart hihetetlen hype előzte meg, így mi is kíváncsiak voltunk, vajon a több mint egy évtizednyi várakozás valóban megérte-e?

Történetünk 2154-ben játszódik, az emberiség lényegében teljesen felélte a Föld energiakészleteit, mohóságunknak pedig csak most kezdjük érezni a hatását, így egy tudósokból és katonákból álló kisebb kolónia telepedik le a Pandora nevű bolygón, ami gazdag az unobtainium nevű értékes ércben, az ásványianyag pedig egy csapásra megoldaná az erőforrás-problémákat. A probléma csak az, hogy a legnagyobb lelőhely területén a helyi őslakosok, a Na’vi nevű bennszülöttek egyik klánja él, így azokat vagy el kellene költöztetni onnan vagy ha békés úton nem lehet elzavarni őket, akkor a haderőt bevetve kell  tudtukra adni, hogy rossz helyen vannak. Dr. Grace Augustine (Sigourney Weaver) vezetésével a kutatócsoport pont a felesleges emberáldozatokat elkerülve hozta létre az Avatar nevű programot, melyben egy olyan technológiát sikerült kidolgozni, amivel pár kiválasztott szerencsés egy Na’vi-ból és emberi DNS-ből alkotott testbe tud belépni, így pedig személyesen tudják felvenni a kapcsolatot az őslakókkal. Filmünk főhőse, Jake Sully (Sam Worthington) egy rokkant tengerészgyalogos, aki a fivére halálát követően kerül be a programba, annak reményében, hogy megbízatását teljesítve visszatérve a Földre ismét járni tud majd. Azonban avatarával a dzsungelben rátalál a gyönyörű Neytirire (Zoe Saldana), a Nav’i törzsfőnök lányára, aki a későbbiekben meggyőzi törzsét, hogy fogadják be, így megkezdődik Sully kiképzése, miközben a néző avatarján keresztül fedezi fel a mesés Pandora egzotikus szépségeit és annak történelmét…

Az Avatar egy igazi technikai erődemonstráció, egy újfajta filmkészítés előfutára, ami egy olyan irányt mutat Hollywoodnak, amit a következő években egyre több és több produkcióban viszontlátunk majd. Cameron víziója pedig valami hihetetlenül álomszép Pandorát tár elénk. A film majdnem három órás játékideje alatt az ember akaratlanul is elveszik a részletekben, Pandora flórája és faunája pedig egy olyan rémisztően valós világot mutat be, amiben minden egyes elemnek megvan a maga helye és szerepe. És aki azt hinné, hogy a harsány színekkel való operálás giccsessé, túlságosan gyerekessé teszik az egészet, az óriásit téved. Pandora egzotikus növényei, vérszomjas fenevadjai, veszélyeket rejtő dzsungelei, levegőben lebegő sziklái, mind-mind szerves részei ennek a világnak, a néző látóidegei pedig nem győzik feldolgozni a folyamatosan érkező ingereket. Cameron valóban szabadjára engedhette fantáziáját, hihetetlenül egyedi és varázslatos világot teremtett, egy olyan univerzumot, amit sci-fi vagy fantasy film nagyon régen nem tudott felmutatni. Ami miatt még plusz pontot írhatunk fel a technológia javára, az a nem túl hivalkodó 3D alkalmazása. Teljesen visszafogott a film, nem túloz benne a rendező, ami csakis előnyére válik a mozinak, amit pedig legmerészebb álmaimban se hittem volna, az a karakterek tökéletes kidolgozottsága. A trailerek alapján kicsit műanyagszagúak voltak a Na’vi szereplők, a moziban azonban ebből semmi nem érződött, ráadásul a két Na’vi főhős, Sully avatarja és Neytiri remek színészi játékot vágnak ki.

Ami miatt azonban nem fogjuk tökéletes mozinak, a nagy úttörőnek, a jelenkor esetleges Csillagok háborújának nevezni a filmet, az pont a történet. Ez az eleme az Avatarnak, amin állítólag tizenkét évet ült a rendező, azaz elem, ami már akkor létezett, amikor még csak fejben állt össze Pandora képe. Cameron azonban amolyan mentegetőzésként jó előre próbálta leszögezni, ő ezúttal biztonsági játékot játszott, hiszen a 300 millió dolláros költségvetést szeretné viszontlátni a stúdió, így egy teljesen klisékkel teli panelekből, más filmekből vett pillérekből – Mátrix, Csillagok háborúja, Farkasokkal táncoló – építkezik fel a lapos, ámbár minden egyszerűsége ellenére emészthető és kiszámítható történet. Azonban ha valaki ugyanolyan dramaturgiai csodát vár, amit Cameron eddigi filmjei már megmutattak, akkor hatalmasat fog csalódni. A film ugyanis a jó és a rossz harcáról, az emberi gyarlóságról és persze a szerelemről szól. Az egyetlen kreatív vonalat a Na’vi-k és Pandora közti spirituális kapcsolat tudja felmutatni, ami valóban érdekes, csak a film nem erre van kihegyezve.

Az Avatar tipikusan az a film, amit elcsépelt története ellenére mindenképpen érdemes a moziban, természetesen IMAX 3D-ben megtekinteni, mert Pandora univerzuma a szemed előtt fog életre kelni, a néző pedig lehetőséget kap, hogy eldöntse, mi az, amit szeretne befogadni és megemészteni.

Értékelés: 8/10