Wolfenstein – Játékteszt

B.J. Blazkowicz még mindig nem vonult nyugdíjba, így amikor a Náci Birodalom újabb okkultista ténykedésére derül fény, az amerikai kormány ismét a harcedzett, sokat látott katona segítségét kéri.

Több mint tizenhét évvel ezelőtt készítette el első játékát, a Wolfenstein 3D-t John Carmack, a programozózseni, aki a hirtelen jött sikerét követően barátaival megalapította az id Software-t. Pedig a csapat nem tett mást, mint az 1984-ben debütált Castle Wolfenstein fejlesztői, a Muse Software alapötletét használta fel, hogy azt továbbgondolva egy új játékstílus megteremtőjeként véssék be nevüket a játékvilág történelemkönyvébe. A belső nézetes akció újabb forradalmára egészen a Half-Life debütálásáig várnunk kellett, ahol ugyebár a komplex élmény, a szkriptelt jelenetek, a komolyan összekovácsolt történet volt a siker fő receptje. Carmack végül 2001-ben, a Return to Castle Wolfesnteinnel támasztotta fel karrierjét elindító játékát, amit a Splash Damage és a Nerve Software – előbbi a szóló módot, utóbbi a remekbe szabott többjátékos módot – legényei hegesztettek. Az újbóli folytatásra, illetve egészen pontosan újabb részre nyolc teljes évet kellett várnunk, de pár órányi játék után nyugodtan kijelenthetjük, megérte a várakozást, ugyanis az eddig látottak alapján kijelenthető, a Raven Software nemcsak hogy hűséges fegyverhordozója az id Software-nek, de kiváló bérmunkás brigád, akik átérezve a Wolfenstein név súlyát, egy nagyon hangulatos, minden tekintetben "Wolfensteines", misztikummal átitatott második világháborús lövöldét dobott össze.

A történet szerint 1943-ban járunk, a második világháború véres eseményei épp a tetőfokára hágnak. A Szövetségesek kénytelenek jegelni Hitler Harmadik Birodalma ellen indított küldetéseket, a náci hadigépezet gyakorlatilag egész Európát fennhatósága alá vonta. A háború jelenlegi állása szerint senki sem állhat a Führer útjába és úgy tűnik, Hitler sikerrel hajtja uralma alá az egész világot. Már csak a végső kegyelemdöfés várat magára, melyet az okkultista Heinrich Himmler, az SS vezére, Hitler jobbkeze egy rég elfeledett ősi, okkult erő, a Black Sun feltámasztásával szeretne elkövetni. Ha sikerül életre kelteni a misztikus erőt, akkor nincs a Földön az a hadsereg, ami a német haderővel szemben képes lenne győzelmet  aratni. Ellenben van az az ember, aki korábban már bizonyította, egyedül is képes szembeszállni a gonosszal, hiszen tetteinek köszönhetően korábban igába dőlt Himmler "Übersoldat" programja, melyben az ősi, szuperképességekkel megáldott I. Heinrich feltámasztása volt a cél. A világnak még egyszer utoljára, de szüksége van az amerikai hadsereg speciális ügynökére, B. J. Blazkowicz-re, aki ezúttal mindennél jobban belemerül a misztikumba, a természetfeletti jelenségekbe, és ezt már a játék kezdőképsorai is megerősítik. Főhősünk ugyanis egy titokzatos műtárgy, a Thule birtokában képes használni a Black Sun erejét és képes egy párhuzamos dimenzió és a valóság között ingázni, ahol olyan speciális képeségek birtokába jutunk, amivel könnyű szerrel vadászhatjuk le a náci csatlósokat.

Blazkowicz feladata tehát nem más lesz, mint Zetta tábornok által bevett fiktív, mélyen az ellenséges vonalak mögött található kisvárost, Isenstadtot megtisztítani a német erőktől, miközben meg kell akadályoznunk, hogy a nácik a Black Sunt felhasználva egy olyan hadsereget állítsanak fel, akiket képtelenség lesz legyűrni. Ebben segítségünkre lesznek a városban aktívan ténykedő ellenállók csoportjai, mint például a Kreisau Circle, akiket egy bájos, csinos, ifjú lány, Caroline segedelmével ismerünk majd meg, már a történet elején. Ezen kívül szorosabb kapcsolatot fogunk majd ápolni a főként tudósokból álló  Golden Dawn csoporttal, valamint utunk során fegyverkereskedőkbe is belebotlunk. Természetesen mindhárom frakciónak meglesz a maga szerepe, amik nemcsak a történetben, de a játékmenet alakulásában is fontossággal bírnak.  A Golden Dawn például a Black Sun energiájának kutatásával foglalkozik, segedelmükkel pedig a titokzatos energiához köthető képességekre tehetünk majd szert, ami sokszor menti meg a hátsó felünket a szorult helyzetekben. A fegyvercsempészektől pedig fegyvereket vásárolhatunk, amiket összeharácsolt aranypénzünk után tudunk beszerezni, valamint a már meglévő csúzlikat itt tudjuk fejleszteni, kiegészítőkkel ellátni. A Thule medálhoz kapcsolódó támadó képességekkel is itt vértezhetjük fel magunkat. Éppen ezért fontos, hogy mi mindenre költjük nehezen megszerzett pénzünket, ugyanis sok esetben menthet életet, ha a megfelelő karabélyok birtokában vágunk neki egy-egy küldetésnek. A felhozatal igazán változatos, a fejlesztések is megfelelő mértékben növelik fegyvereink képességét, tehát egy MP40-es, vagy egy KAR puska, esetleg egy MP34-es szakavatott kezekben halálos fegyvernek bizonyulhat. Aki szereti esetleg a nagyobb, hatásosabb csúzlikat, annak se kell elkeserednie, ugyanis kapunk lángszórót, páncélöklöt, illetve visszatér az előző részben is használható Tesla, amit egy gyors fejlesztés után tudunk teljes hatékonysággal bevetni. A Black Sun energiájával működő karabélyok közül a Leichenfaust az, ami szót érdemel. Ezt több videóban is láthattátok, hiszen ezaz a fegyver, ami egyetlen lövéssel képes porrá és hamuvá zúzni az ellenfelet.

A játéktér, Isenstadt egy valóban lélegző város, ahol akkor is zajlik az élet, ha mi éppen nem küldetést teljesítünk. A nácik által elfoglalt város teljesen úgy fest majd, mint egy igazi: romos utcák, lebombázott épületek, sötét, elhagyatott sikátorok, szabadon elérhető csatornarendszerek, raktárépületek, kissé megrogyott, de járható tetők és a kornak megfelelő belső berendezéssel bebútorozott épületek. Ennek ellenére kicsit unalmas, egysíkú a megvalósítás, az utcákon való örökös sétálgatás, megbízótól megbízóig rohanás egy idő után unalomba fullad, így hiába van lehetőségünk szabadon barangolni a városban, ahol bármelyik épületbe betérve aranyat gyűjthetünk, esetleg náci katonák naplóit olvasgathatjuk, a lineáris történetvezetés még mindig központi szerepet élvez a játékban. A küldetéseket az ellenállók osztogatják, számos mellékküldetést vállalhatunk el, párhuzamosan akár egyszerre többet is, segítségükkel pedig sokkal mélyebben és részletesebben belemerülhetünk a történetbe, annak részletei még inkább feltárulnak előttünk. A fő küldetések teljesítése viszont fontos, hiszen csak ekkor nyílnak meg Isenstadt újabb kerületei. Az állandó veszélyérzet biztosítja egy pergős, akciódús, adrenalinpumpáló játékmenet olajozott működését, így nagyon üresjárat nincs a Wolfensteinben, igazán barangolni, felfedezni nem lesz lehetőségünk.

Mint említettem, a játékban fontos szerep jut majd idegen eredetű medálunknak, a Thule-nak, aminek segítségével könnyedén tudunk ugrálni a valós, valamint a párhuzamos dimenzió között. Ha utóbbira váltunk, az éjjellátó szemüveghez hasonló, zöldes "ködbe" burkolódzik a város, viszont ha a Veil segítségével átléptünk, akkor rengeteg felfedezetlen dologra bukkanhatunk, olyanokra is, amik továbbjutásunkat is segíthetik. Gondolok itt olyan apróságokra, mint mondjuk láthatatlan létrára, amit csak a másik dimenzióban látva tudunk elérni, vagy épületek falán ékeskedő résekre. Ezen kívül ellenfelek nem látott gyengeségeire is rámutat a Veil, tehát ha hirtelen nem találunk egy problémára megoldást, célszerű néha átugrani a másik dimenzióba. Shroudban – a természetfeletti világ – speciális képességek birtokába juthatunk, többek között olyanba, mint a Mire, ami nem más, mint egy időlassító ficsőr, amivel könnyedén, pontosan becélozva szedhetjük le a náci ellenfeleket. A Shield energiapajzs formájában nyújt védelmet, mely nemcsak elnyeli a ránk célzott lövedékeket, hanem vissza is pattannak róla a golyók, így duplán hasznos segítség lehet alkalmazása a szorult helyzetekben. Végül az Empower támogatásával mezei fegyvereink sebzése kap egy tekintélyes pluszt, amivel talán könnyebben sikerül a túlvilágra küldenünk a fritzeket. Megfelelő Black Sun energia birtokában a képességeket akár kombinálva is használhatjuk, a fegyvercsempészek jóvoltából pedig fejleszthetők ezek a képességek. A természetfeletti energiával azonban érdemes csínnyán bánni, mert hiába töltődik vissza magától, annak tempója nem túl meggyőző, így vagy beosztjuk, vagy egyszerűbb, ha felkutatunk egy Black Sun forrást, és mellé állunk.

A játék a lassan már nyugdíjba vonuló id Tech4-et használja, és bár a motor nem vall szégyent, azért némileg elfogadhatóbb és látványosabb grafikát is eltudnánk viselni, főleg ha ránézünk a Brinkre, ami szintén ezt az engine-t alkalmazza, a játék grafikája pedig mai szemmel nézve is bőven megállja a helyét a mai felhozatalban. Mindezek ellenére változatos, jól elkülönített helyszíneket, viszonylag tűrhető karakteranimációkat kapunk, látszik, hogy minden porcikáját ismeri a csapat a grafikus motornak, mert a közel sem rossz látvány mellé egy nagyon jó optimalizálás is társult.

Nyolc évvel ezelőtt a Return to Castle Wolfenstein megjelenésekor egyértelműen a többjátékos mód vitte nálam a pálmát, ami küldetésorientált, csapatalapú játékmechanikájával komoly rajongótáborra tett szert. Ezen a recepten nem változtatott a Raven Software, és bár nem volt még időm neki esni a multiplayernek, az eddig olvasottak alapján sok újdonságot nem tud felmutatni a játékmód, tehát a cél egyértelműen az volt, hogy a még mindig aktív RTCW, Enemy Territory felhasználókat átcsábítsák. Hogy ez sikerül-e, az kétséges.

A Wolfenstein egy kiváló iparos munka lett, mely nem kínál többet, mint amit előzetesen elvártunk tőle. Éppen ezért nem okozott csalódást, hiszen egy elejétől a végéig izgalmas, akciótól duzzadó, pergős FPS-t kaptunk, amiben egy kicsit összetetteb játékmenet is felütötte a fejét, de ez csak pozitív irányba tolja el a mérleg nyelvét a végső értékelésnél. Mindezek mellett némileg érettebb, érdekesebb történetet is kaptunk, aminek részletei lassan, de biztosan tárulnak fel előttünk. A Wolfenstein tehát egy kiváló kikapcsolódás, amit rövid játékideje ellenére – 7-8 óra – élvezettel és örömmel fogunk végigtolni, mert egy percig se válik unalmassá a produktum.

Értékelés: 8/10