Batman: Arkham Knight – Játékteszt

A bőregér 1939 óta van jelen a világon. Bruce Wayne azóta számos kalandot átélt, számos mozifilm és játékadaptáció hőse volt. Az Arkham Knight a 2009-ben indult trilógia zárása. Vajon méltó rá?

A sötét lovag talán a DC Comics egyik legikonikusabb hőse, népszerűsége töretlen, és még a mai fiatalok közül is rengetegen rajonganak érte. Rengeteg jó és kevésbé jó film született, egyik legnépszerűbb épp a Nolan féle trilógia. A sors úgy hozta, hogy pont akkor, amikor a filmek újabb lendületet adtak Batmannek és újra a reflektorfénybe helyezték, a Rocksteady elkészítette mindenidők legjobb játékadaptációját is. A játékosok egyből a szívükbe zárták a stúdiót és a játékot is egyaránt, az értékelések a plafont verdesték. Majd következett a 2011-es Arkham City, ami még magasabbra tette a lécet. Innentől kezdve fel volt adva a lecke, a Rocksteadynek pedig valami olyat kellett alkotnia a harmadik résszel, mint tette azt a CD Project Red a Witcher 3-mal.

A történet ott folytatódik, ahol az Arkham City abbahagyta. Joker halott, ráadásul a rajongók további kínzására nekünk kell elhamvasztanunk őt. Néhány hónappal később a Joker után keletkezett űrben Scarecrow veszi kezébe az irányítást és vonja terror alá a várost. Az izgalmas történetnek tehát minden adott, a mérgező toxinok miatti fenyegetés miatt a várost evakuálták, Batmannek pedig alig néhány órája van hátra, hogy megmentse a várost.

A történetről többet nem is mondanék, hiszen ugyanolyan szerves részét képezi az élménynek, mint a csodálatos grafika és játékmenet. Előbbi tekintetében sok újdonsággal nem szolgálhatok, a játék hozza mindazt, amit az előzetesekben láttunk. A város gyönyörű és részletes, a karakterek és a különböző járművek is a helyükön vannak, a Batmobilról nem is beszélve. A srácok kihoztak mindent, amit az Unreal 3 motorból csak lehetett.

A játékmenet tekintetében már más a helyzet. Említettem ugyanis azt a bizonyos lécet. Nos bár a fejlesztők vették az akadályt, az a léc elég rendesen remegett. Egy több részes játéksorozat esetében nagyon fontos az újdonságok mennyisége. Ha figyelmesen követjük a hasonló termékeket, észrevehetjük az újdonságok fokozatos adagolását. Az Assassin’s Creed esetében például az első rész a játék alapmechanikáját hozta, ami mind a mai napig életképes. A második rész bevezette a többféle küldetésrendszert, a harmadik rész a városon kívüli környezetet és új harcmódokat, a negyedik a hajózást, stb. A Batman esetében az első rész és második rész között a linearitás és a kiterjedt játéktér volt a legnagyobb különbség, valamint a sok mellékküldetés. Az Arkham Knight követi a még több még jobb elvet, vagyis rengeteg mellékküldetésünk lesz, amik szervesen illeszkednek a főtörténet vonalába. Túszul ejtett tűzoltókat kell megmentenünk, Riddler fejtörőit megoldanunk, különös gyilkosságokat felderítenünk, stb.

A harcrendszer is tovább fejlődött, több mozdulat került a rendszerbe és most már a környezetünket is felhasználhatjuk egy-egy összecsapás során, a Batmobilról nem is beszélve. Ezen felül a lopakodós részekhez bekerült egy Fear Takedown rendszer, melynek lényege, hogy alapból három, de fejlesztéssel akár öt delikvenst is elintézhetünk, rendkívül rövid idő alatt, minden nehézség nélkül. Ez elsőre ugyan túl erősnek hangozhat, de amikor húsz, harminc ellenfél ellen harcolunk jól fog jönni. Másik újdonsága a játéknak a Dual Play rendszer, vagyis bizonyos időközönként átvehetjük az irányítást más karakterek felett. Például Riddler egyik küldetésénél a Macskanővel karöltve kell megküzdenünk néhány rosszfiú ellen. A közös harc számos látványos kombónak ad teret, és tovább fűszerezi az amúgy is izgalmas összecsapásokat.

Természetesen a különféle kütyük sem hiányozhatnak a játékból, bár a mostani részben nem éreztem olyan hangsúlyosnak őket, mint a Batmobilt. A tankszerű járművet szinte mindenbe belevonták, amibe csak lehetett. Logikai feladványok, harcok, közlekedés, stb. Riddler legtöbb feladványa például a kocsi képességeire készül, de számos versenyszerű, időre menő akadálypálya is színesíti a palettát. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a fejlesztők úgy gondolták volna, ha már betettük, legyen is valami teendő vele a közlekedésen kívül. Magyarul sok helyen teljesen felesleges az autó jelenléte. Ugyanakkor ez egyáltalán nem zavaró rövidtávon, hosszútávon pedig megszokja az ember. Egy dolog ugyanis vitathatatlan: a batmobilt vezetni hatalmas élmény, az autónak az arcade vezetési stílus ellenére is súlya van, és elképesztő pusztítást tudunk véghezvinni vele a városban. Ezenfelül használhatjuk a közelharci összecsapások során is, sőt távirányítással is működik. Azonban egy dolog folyamatosan szúrta a szemem. A város tele van drónokkal, amiket saját járművünkkel kell kiiktatnunk. Ez, akárhogy nézem az egyik legbatmanellenesebb dolog a világon. Itt nincs szó másról, mint színtiszta, lövöldözős akcióról. Az egyetlen dolog, ami menti az egészet, hogy nincsenek élő emberek az ellenfelek tankjaiban, így az első számú szabály, vagyis hogy Bruce Wayne nem gyilkol, nem dől meg. (Leszámítva, ha elütünk valakit az autóval, de foghatjuk azt is arra, hogy csak kisebb-nagyobb törésekkel az eszméletét vesztette.)

Nagyon nehéz spoilerek nélkül beszélni a játék egyik leghangulatosabb részéről, ezért arra kérek mindenkit, hogy ezt a bekezdést ugorja át, ha nem szeretne semmit felfedni a történetből. Nem másról van szó, mint Jokerről. A játék megjelenése előtt folyamatosan imádkoztam, hogy térjen vissza kedvenc fő gonoszunk, hogy nem, Joker nem halhat meg, nélküle nincs Batman. Szerencsére imáimat meghallották a fejlesztők, és bár Joker tényleg halott, egy remek csavarral hozzák vissza a fejlesztők. Nem másról van szó, mint Batman hallucinációjáról. Egy idő után Joker végig ott van mellettünk, kommentálja a tetteinket, beszélget velünk. Egyszerűen olyan zseniálisan csinálták meg a karaktert, hogy nem lehet nem kibírni nevetés nélkül a szövegeket. Ehhez természetesen Mark Hamill zseniális alakítása is hozzájárul.

Ha már Mark Hamill, akkor muszáj megemlíteni a szinkronszínészek munkáját. Rengeteg eredeti szinkronszínész vállalta el a játékban való szereplést, a hangulat tehát a törzsgyökeres rajongóknak is adott és a minőség garantálva van. Nem mellékesen a zenei anyagra és a hangeffektekre sem lehet panasz, így mindent egybevetve kijelenthetjük, hogy audiovizuális téren minden stimmel.

A hatalmas játéktér és a számos újítás ellenére azért árnyoldalai is vannak a denevérember kalandjának. Muszáj elmondanom, hogy először PC-n akartuk tesztelni a játékot, de az optimalizálatlanság konkrétan játszhatatlanná tette a játékot, ezt az élményt meg nem érdemes minimum beállításokon megélni. (Pláne ha az ember gépe Ultra beállításokon viszi a Witcher 3-at.) Ezt egy ilyen minőséggel és múlttal rendelkező sorozatnál megbocsáthatatlannak tartom. A fentieket figyelembe véve tehát a teszt PS4-en történt, ott viszont a játék stabilan futott. Néhány hiba természetesen itt is becsúszik, beakadó ellenfelek, néhány animáció összeakad a harc közben. Olyan zavaró hiba, ami játszhatatlanságot okozna azonban nem volt. Nekem picit zavaró volt néha, hogy a harc, mintha felgyorsult volna, így sokszor fogalmam se volt, hogy mit csináltam, mivel a kamera vagy szerencsétlen szögbe fordult, vagy lemaradt. Sajnos azonban egyetlen egy negatívuma még van a játéknak. Ez pedig nem más, hogy egy trilógia végéről beszélünk, így az igazi rajongóknak nem igazán fog akaródzni a játék végére érni (ami teljesen megérthető).

A játék értékelésében a PC verzió körüli botrány nem játszott szerepet.

Értékelés: 9/10