The Inpatient – játékteszt

3 év után végre megtudhatjuk mi történt, ami a Blackwood Sanatorium betegeit vérengző szörnyetegekké változtatta. Az Until Dawnhoz hasonlóan az előzmény történet is többféle végkifejlettel zárulhat. És csak azon múlik a vége, hogy mi, hogyan döntünk. Az eredeti játék fel is vezetik az úgy nevezett „pillangóhatás” működését, mi szerint a legapróbb cselekvéseinknek is lehetnek később hatalmas végeredményei. Ezt persze a The Inpatient elején is megtudhatjuk, hisz a játék megértéséhez egyáltalán nem szükséges az, hogy az eredeti történetet ismerjük. Bár ha elfogadtok egy jó tanácsot érdemes végigvinni előbb azt.

Ezúttal az 50-es években a Blackwood hegyen fekvő szanatóriumban vagyunk, ám semmit nem tudunk magunkról, szépen lassan próbáljuk visszaszerezni az emlékezetünket, miközben átéljük a rémmesét, amit az Until Dawnban megismerhettünk. Mindenki aki szerette az első részt, nagy valószínűséggel imádni fogja ezt is, főleg mivel a játék virtuális valóságban érhető el a mai naptól!

Akár csak az első játékban itt is rengeteg végkifejlet lehet, igaz itt egy karakterrel játszunk csak, nem nyolccal párhuzamosan, de a körülöttünk lévők sorsát bizony befolyásolja milyen döntéseket hozunk, ami hatással lesz a történet menetére és végére is. Itt ki is térnék arra, nekem mi nem tetszik ebben a játékban. Amiatt, hogy egy prológusról beszélünk a játékstílus veszít az intenzitásából, hisz tudjuk, hogy bármit is teszünk az Until Dawn eseményeire ez nem lesz hatással, így számomra gyengül az a kétséggel keveredett kíváncsiság, amit az ilyen játékok éreztetnek. Persze ettől még nem hiányzik belőle, csak nem olyan intenzív mint az elődnél. Ezen kívül szinte csak dicsérni lehet a játékot, két további apróságot leszámítva, az első a játék irányítása. A Sony és a Supermassive Games próbáltak egy igazi AAA-s játékot csinálni vrban, ez tapasztalható move kontrollerek irányításán is. A legtöbb tárgynak van fizikai valója (már persze a játékon belül) tehát majdnem mindent megfoghatunk eldobhatjuk, ráadásul az asztalok, székek és szekrényekben elakad a kezünk és rezgéssel ezt jelzik is a kontrollerek. Ám pontosan ez az újítás okozza a legtöbb frusztrációt is, hiszen a valóságban nem érezzük, hogy ott van bármi is, akarva akaratlanul, de átnyúlunk az említett dolgokon. Például nem egyszer előfordult játék közben, hogy nyitnám ki az ajtót, viszont a kezem elakadt valamiben amit periféria hiányában nem láttam, de közben a kontrollerek már a kilincsen voltak, ezzel egy elég érdekes kéz állást sikerült produkálni, ami ront az élményen. A második a játék hosszúsága. Körülbelül olyan 3-4 órányi tartalom van egy végigjátszásba, ez alapvetően nem is lenne gond, hiszen a többfelé ágazó történet fa miatt úgy is többször végig fogjuk játszani. Viszont akkor is legalább egy 5-6 óra hosszúságot várna az ember.

De ne csak panaszkodjunk. A játéknak rengeteg pontja van, amivel kiérdemli az elismerésünket, kezdetnek ott van például a helyszín. Mint tudjuk abban a szanatóriumban játszódik az egész ahova Mike és Samantha jutnak, és ahol rengeteg nyomot találnak a Blackwood Sanatoriumban történtekről, nos ezekkel újra találkozhatunk ha elég szemfülesek vagyunk, A szobafalán lévő írással, vagy a kisfilmmel ahol a nővért megöli az egyik éppen átváltozó szörnyeteg, és még jó hosszasan sorolhatnám, annyira pontosan és jól kidolgozták az egészet a legapróbb részletig, hogy nem jutottam szóhoz. Szinte be-be villannak az eredeti játékból a romos képek, amikor ott mászkálunk. Mind emellett, hogy ilyen ügyesen felelevenítik a a 2015-ös remekmű emlékeit, a saját történetét sem hanyagolták el, és bizony kellően izgalmas és félelmetesre sikerült. Valószínűleg még vr nélkül is stresszes lenne jó pár jelenet, ám úgy, hogy mi vagyunk benne teljesen hátborzongató majdnem minden egyes folyosó, amin keresztül kell haladnunk. Ezen pedig nem segít az sem, hogy noha a virtuális valóság jócskán csak lecsíp a grafikai lehetőségekből, nagyon sokszor teljesen élethűre van animálva a játék. Illetve nem elhanyagolható jó pont az sem, hogy kaptunk egy hangvezérlést is, ami meglepően jól működik, és tisztán érti mit akarunk mondani, hiába az akcentus.

Így hát azt kell mondjam, hogy a The Inpatient még nem a többféle véggel rendelkező játékok legjobbika és a virtuális valóságba való belépés, illetve annak elhitetése sem tökéletes még, nagyon közel jár hozzá, hogy ez el elmondható legyen róla. Mérhetetlen türelmetlenséggel várom a Supermassive Games következő alkotását, ami legalább olyan hosszú mint az Until Dawn és annyira élethű a vrnak hála mint a The Inpatient.